Április elején a japánok azt tervezték, hogy elfoglalják az új-guineai Port Moresbyt, és onnan nyomulnak tovább Ausztrália felé. Az amerikaiak, akik a megfejtett japán rejtjeles üzenetek révén tájékozottak voltak, előkészítették az ellencsapást. Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájából Fletcher parancsnoksága alatt két anyahajós magasabbegységet irányítottak a Korall-tengerre.
A világháború legnépszerűbb amerikai tengernagya 1882. október 30-án született a New Jersey állambeli Elisabeth-ben. 1904-ben belépett a haditengerészeti iskolába, és elvégzése után egy amerikai romboló parancsnoka lett. Az első világháború utolsó éveiben a német tengeralattjárók ellen harcolt. Bátorságáért megkapta a Navy Cross kitüntetést. A háború után katonai attasé volt Németországban, Norvégiában, Dániában és Svédországban. 1927-ben tért vissza az Egyesült Államokba. Ismét parancsnoki beosztásba került, és a Katonai Akadémián is tanított. 1934-ben úgy döntött, hogy belép a tengerészeti légierőhöz, s ez fordulatot hozott az életében. A következő évben – ekkor 52 éves volt – megszerezte a pilótaoklevelet, így kinevezhették a Saratoga repülőgép-hordozó parancsnokává.
Hanoverben (New Hampshire) született 1888-ban. Húszévesen, 1908-ban belépett a haditengerészet- hez. Az I. világháború alatt az admiralitás összekötő tisztje volt, a két világháború között különböző pa- rancsnoki beosztásokban szolgált. 1932-ben kinevezték a genfi leszerelési tárgyalásokon résztvevő amerikai küldöttség tagjává. 1938 áprilisától 1941 márciusáig az Egyesült Államok katonai attaséjaként Rómában dolgozott.
A Pearl Harbor elleni japán támadás idején Kinkaid már ellentengernagy volt. Az amerikai flotta vezér- kara kinevezte a Csendes-óceánra küldött cirkálók parancsnokává. Ettől kezdve csaknem valamennyi fontos távol-keleti hadműveletben részt vett, s bebizonyította az általa bevezetett harcászat ered- ményességét.
Ennek a szovjet nehézharckocsinak a története 1937-ben kezdődött. Ekkor a GABTU (a Vörös Hadsereg páncélos főcsoportfőnöksége) megbízta a két legnagyobb leningrádi hadiüzemet, a Bolsevik és a Kirov gépgyárat egy vastagon páncélozott, többtornyú harckocsi prototípusainak elkészítésével. Habár a Vörös Hadsereg abban az időben már rendelkezett egy többtornyú nehézharckocsival, a T-35-össel, azt a hadsereg illetékesei nem tartották megfelelőnek.
A nagy távol-keleti brit reménység Szingapúr volt. Szingapúrt azonban csak akkor lehetett megvédeni, ha meggátolják a japánok partraszállását Malájföld északi részén, ehhez viszont Nagy-Britanniának be kellett volna nyomulnia Thaiföldre. A brit vezetés tétovázott, hogy megsértse-e Thaiföld semlegességét (hasonlóképpen a belga semlegességgel kapcsolatos 1940-es tétovázásukhoz), és Thaiföld amúgy is tárt karokkal várta a japánokat. Amikor az angolok végre elszánták magukat, már késő volt: a japánok megkezdték a partraszállást.
A japánok 1941 decemberének végén benyomultak Burmába. Az angolok úgy gondolták, hogy először Rangoont, aztán Mandalayt védelmezik. A szövetségesek a burmai fronton 1942 tavaszára azonban súlyos helyzetbe kerültek. A 15. japán hadsereg Rangoon március 8-án történt elfoglalása után támadását észak felé folytatta. A demoralizált brit és a segítségükre siető kínai csapatok már nem voltak képesek szervezett ellenállásra.
A kollektivizáció és a "mezőgazdaság eszközeinek az iparba való átömlesztése" következtében izmosodó szovjet hadiipar 1930-ban nekikezdett egy 76 mm-es ágyúkkal és géppuskákkal felfegyverzett, többtornyú nehézharckocsi megtervezésének és elkészítésének. De a szovjet mérnököknek fogalmuk se volt arról, hogy hogyan nézzen ki egy ilyen tank; a T-30-nak keresztelt projekt még papíron sem készült el. Az orosz fegyverkezést irányító hivatalok – ugyanúgy, mint a T-26 és a BT-sorozat esetében – nem haboztak külföldi (ez esetben német) technikát igénybe venni.
A közepes kategóriájú harckocsi a II. világháború alatt lassan meghatározóvá vált minden hadviselő ország hadseregében. A könnyű és a nehéz harckocsi-kategóriák lassan elvesztették a jelentőségüket, és az olyan remek közepes harckocsitípusok, mint a T-34 vagy a Pzkpfw V. Panther vezető szerepre tettek szert; ez később az ún. univerzális harckocsi – Main Battle Tank (MBT) – kategória kialakulásához vezetett.
Miután Pearl Harbornál elpusztult az amerikai flotta fő ereje, Japán előtt nyitva állt az út. A japánok előzőleg álmodni sem mertek ilyen helyzetről, és az ezután következő sikerso- rozatuk a háború egyik legnagyobb rögtönzése volt. Igen kis erőkkel érték el, rendszerint az ellenfélnél kisebbekkel. A japán hadsereg zöme a háború végéig Mandzsúriában maradt, és a maradék jó része is a kínai szárazföldön állomásozott. A japánokat az vitte győzelemre, hogy gyorsabbak és ügyesebbek voltak az ellenfélnél, és persze az, hogy ha időlegesen is, de övék volt a tengeri fölény.
1940-ben a nagy ütemben dolgozó amerikai hajógyárak hat Iowa-osztályú gyors csatahajó építésére kaptak megbízást. Az 1943–44-ben elkészült 48 425/57 040 tonnás hajók méretben és teljesítményben átvették a csúcstartó szerepét, sebességük több mint 32 csomó, és a kor legvastagabb övpáncélzatával (483 mm) rendelkeztek. Ezeket a méreteket csak a japán Yamato és Musashi csatahajók múlták felül egy rövid ideig, de 1944/45-ben bekövetkezett pusztulásukat követően az elsőség ismét az Iowa-osztály hajóira szállt vissza.
