Pár szó Harris bombázóhadjáratáról [257.]

2020. augusztus 05. - Habitus

Nagy-Britannia 1942-re egy hatalmas bombázóhadjáratot készített elő Németország ellen, és Sir Arthur Harris, aki nemsokára a brit bombázóparancsnokság élére került, meggyőződéssel hitte, hogy a bombázás, ha kellő méretű, önmagában elég a háború megnyeréséhez.

strat_bomb0_1.jpg

Az amerikai légierő parancsnokai egyetértettek vele. A többi fegyvernem vezérkari főnökei – angolok és amerikaiak egyaránt – legkevésbé sem. Ők szilárdan hitték, hogy Németországot csak szárazföldi ütközetekben győzhetik le. A vita nem dőlt el 1942-ben, így a két stratégia párhuzamosan futott több mint két éven át. Szárazföldi hadseregeket készítettek föl és terveket dolgoztak ki a végső európai partraszállásra. Ugyanakkor a RAF, később pedig az amerikai légierő is a maga útját járta, folytatta mindentől független bombázását, amelyről makacsul állították, hogy egymaga nyeri majd meg a háborút.

Ez a bombázóhadjárat minden egyéb háborús élménynél mélyebb hatással volt az emberek képzeletére, és ez adta meg a II. világháború sajátos jellegét. Angliában és Németországban szinte mindenki, de Európa más részein is a legtöbb ember hallotta a szirénák üvöltését, megtudta, milyen az óvóhelyen élni. Később a letarolt európai váro- sok lettek a világháború jelképei. Nagyszabású szárazföldi hárcok híján a közvélemény szemében a bombázóhadjárat volt a diadalmas bizonyítéka annak, hogy igenis hadat viselnek, mégpedig offenzív jelleggel. Néhányan kétségbe vonták az olyan stratégia erkölcsösségét, amely megkülönböztetés nélkül a polgári lakosság ellen irányul. Azt azonban szinte senki sem fogta föl, hogy a légi offenzíva mindettől függetlenül is katasztrofális hiba volt.

strat_bomb1_1.jpg

1944-ig az angolok és az amerikaiak nem rendelkeztek sem olyan felszereléssel, sem olyan repülőgépekkel, amelyekkel pontbombázást hajthattak volna végre – márpedig a későbbiekben ez bizonyult igazán hatásos stratégiának. Az amerikaiak nappali bombá- zása szánalmas kudarcba fulladt; az angolok meg csak éjszakai területbombázást tudtak folytatni – ezt a stratégiát eredetileg a német gyárak ellen szánták, aztán, amikor nem vált be, a német morál ellen. Egyik célt sem érték el.

A válogatás nélküli bombázás több kárt okozott a szövetségeseknek, mint a németeknek. A nehézbombázók gyártása igencsak drága dolog volt, a brit haditermelésnek több mint harmadát tette ki, nem is beszélve a kölcsönbérleti szállítmányok tekintélyes részéről. Kevesebb erőforrás jutott a harckocsigyártásra, 1943-ig szinte semmi a deszant járműve- kére. A stratégiai bombázás ráadásul elvonta a fontosabb tevékenységtől a bombázókat. A brit flotta repülőgépeket követelt a tengeralattjárók elleni atlanti-óceáni őrjáratokhoz – ez sürgetőbb, noha kevésbé drámai feladat volt, mint Németország bombázása – a RAF azonban egytől sem volt hajlandó megválni. A háborús kabinet időnként beavatkozott, de utána a RAF szinte azonnal visszavonta a gépeit. Az atlanti-óceáni őrjáratok hiányt szenvedtek repülőgépekben, a Közel- és a Távol-Kelet szintén, a második front szintén – és mindez egy olyan bombázási stratégia miatt, amely makacsul nem hozott eredményt.

strat_bomb2_1.jpg

Sir Arthur Harris azonban ügyesen bánt a publikummal. Amikor Köln ellen 1942 májusában első ízben próbálta ki új stratégiáját, amelyben ezer bombázót vetett be, az akciónak nem annyira a német, mint a brit közvélemény megdolgozása volt a célja. Annak ellenére, hogy a 30 percen át tartó bombázást követően 2500 nagyobb és 12 000 kisebb tűz keletkezett, mely során 100 ezer ember vált hajléktalanná, a hivatalos német jelentés szerint, már "két héten belül szinte teljesen normalizálódott a város élete". A brit újságok ezt nem tudták, és Harris kormányon belüli bírálói képtelenek voltak ellenállni további követeléseinek.

Harrisnek nem szegték a kedvét azok a bizonyítékok sem, amelyek arról tanúskodtak, hogy a bombázásnak nincs döntő hatása. Azzal érvelt, hogy a mostani hatástalan légioffenzíva fölkészíti a bombázóparancsnokságot a későbbi hatásosabbra. Voltaképpen azonban az az egyszerű szabály vitte diadalra a stratégiai bombázás gondolatát, hogy háború idején jobb helytelenül cselekedni, mint semmit sem tenni. Ha az angolok nem bombázzák Németországot, szinte az lenne a látszat, hogy nem is állnak vele háborúban – így érvelt annak idején az I. világháborúban Haig a Somme és Passendale mellett – és a második világháborúban Sir Arthur Harris.

ambombazas2.jpg

Azért persze származtak a bombázásból előnyök is. Több mint egymillió németet irányítottak át a gyárakból a légoltalom területére. Maguk az üzemek is átálltak a bombázók gyártásáról a vadászgépek előállítására, és ez egyre jobban megnehezítette a németeknek a megtorlást. Ami még fontosabb volt, a német vadászgépeket otthon tartották a német városok védelmére, úgyhogy szinte eltűntek a frontokról. Amikor 1944-ben a szövetségesek partra szálltak Normandiában, teljes légi fölényben voltak. Hasonlóképpen a nehéz légelhárító lövegek, amelyek veszélyesen jó páncéltörő fegyverek voltak, Németországban maradtak. Mindez fölbecsülhetetlen, de előre egyáltalán nem látott eredménye volt a légioffenzívának.

A bejegyzés trackback címe:

https://2vilaghaborufegyverei.blog.hu/api/trackback/id/tr616106566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Head Honcho 2020.08.08. 12:21:57

A háború akkor is csak háború, mérleget pedig csak utána lehet vonni, mi volt sikeres és mi nem.