A japán haditengerészet II. világháború előtti és alatti legmeghatározóbb parancsnoka – akinek nevéhez egyaránt fűződnek hatalmas sikerek és súlyos vereségek is – 1884. április 4-én született Nagaokában, Takano Isoroku néven. Apja – egy alacsonyabb rangú szamuráj – iskolamesterként dolgozott. (1916-ban adoptálta a szintén szamuráj Jamamoto-család, ekkor vette fel a családnevüket. Japánban általános gyakorlat volt, hogy azok a szamu- ráj családok, melyeknek nem voltak fiaik, fiatal férfiakat fogadtak örökbe a családnév, a rang továbbvitelére.)

A nagaokai középiskolában harcművészeteket tanult, egy amerikai misszionárius segítségével pedig elsa- játította az angol nyelvet; majd 1901-ben jelentkezett a birodalmi haditengerészet akadémiájára.

A felvételi vizsgát 300 jelölt közül a harmadik legjobb eredménnyel teljesítette  Etajimá- ban, az akadémia székhelyén. 1904-ben kitűnő eredménnyel szerezte meg diplomáját és 1905-ben belépett a Japán Császári Haditengerészet kötelékébe: fedélzeti parancsnok és fegyverkezési szakértő lett egy cirkálón, amely 1905. május 27-én részt vett a csuzimai tengeri csatában, ahol a japán flotta súlyos vereséget mért a cári Oroszország flottájára.

Bár súlyosan megsérült, részvétele a csatában kiváló ajánlólevél volt – felépülése után karrierje gyorsan felívelt: 1905 augusztusában a haditengerészet yokosukai bázisára került, ahol szeptemberben alhadnaggyá nevezték ki; 1908-tól Mandzsúria térségében teljesített szolgálatot, közben tengerész főhadnagyi rangot kapott, és a Torpedóiskola tanfolyamát is elvégezte. 1913-tól három évig a haditengerészet vezérkari főiskoláján tanult, 1915-ben pedig parancsokká léptették elő. 1916-ban szerzett diplomát a főiskolán: szolgálatot teljesített a hadiflotta vezérkaránál, majd a hadügyi irodához került.

Ezt követően 1919 és 1923 között közgazdaságtant tanult a Harvard Egyetemen, illetve az amerikai olajipart tanulmányozta, hiszen japán fő importcikke az olaj volt. A harvardi évek alatt került kapcsolatba élete két nagy szenvedélyével: a pókerrel és a harcászati repüléssel. És ezekben az években szerzett értékes tapasztalatokat az Egyesült Államok mérhetetlen gazdasági erőforrásairól, ipari erejéről.

Hazatérte után tovább szolgált a haditengerészetnél, majd 1924-től a légierő Kasimiga- urában lévő kiképzőbázisának vezetője lett. 1926-ben tengerészeti attaséként ismét az Egyesült Államokba küldték, majd két évnyi diplomáciai szolgálat után hazatérve az Akagi hordozó parancsnoka lett. 1929-ben a haditengerészet hivatalában dolgozott, 1930-ban a légiflotta parancsnoka, közben ellentengernaggyá léptetik elő, és a haditechnikai részleg vezetésével bízzák meg. Katona-diplomataként részt vett az 1929-es, majd az 1934-es londoni tengerészeti, illetve leszerelési nemzetközi konferencián.

Az 1930-as években a japán haditengerészet egyik meghatározó alakjává vált. Oroszlán- részt vállalt a flotta fejlesztésében, nagy fontosságot tulajdonítva a repülőgép-hordozók építésének – az elsők között ismerte fel a légierő jelentőségét a tengeri hadviselésben. 1936-ban kinevezték helyettes tengerészeti miniszternek; ebben a minőségében tervet dolgozott ki az 5:3 arányú flottafejlesztésre Amerikával és Nagy-Britanniával szemben: elrendelte két modern repülőgép-hordozó, a Shokaku és Zuikaku megépítését.

1939-ben admirálissá és az egyesített flotta parancsnokává nevezték ki, ez a pozíció lehetővé tette számára a pilóták kiképzésének reformját. Miközben hazája harcászati fejlesztésén fáradozott – ellentétben többi tiszttársával – mindenáron el akarta kerülni a háborút az Egyesült Államokkal. Amikor Konoe miniszterelnök 1940-ben megkötötte a háromhatalmi egyezményt a náci Harmadik Birodalommal és a fasiszta Olaszországgal – amely szerint Amerika hadba lépése esetén kölcsönösen segítik egymást – többször is szót emelt a japán–német-olasz szövetség ellen. Világosan látta ugyanis, hogy az USA-val történő konfrontáció így már elkerülhetetlenné válik.

Japán háborúba való belépésének előestéjén, 1940-ben tengernaggyá léptették elő. 1941. szeptember 6-án, amikor a japán kormány mégiscsak az Egyesült Államok elleni háború mellett döntött, parancsot kapott a támadás megtervezésére. Annak ellenére, hogy tudta milyen nagy a különbség a két ország gazdasági potenciálja között, nekilátott a terv elő- készítésének. Remélte, hogy egy gyors, meglepetésszerű támadással megsemmisítheti az amerikai haditengerészet nagy részét, mivel felmérte, hogy egy elhúzódó háborúnak milyen következményei lennének Japán nézve. Miként azt Konoe miniszterelnöknek (akit 1941 őszén Tojo váltott) kifejtette: „Ha ragaszkodik hozzá, hát belevágok a háborúba, és megígérhetem, hogy másfél évig pokollá teszem az életüket. De azzal kapcsolatban semmit sem garantálhatok, mi fog történni azután..." Ugyanakkor egy magánlevélben így fogalma- zott: „Ha hosszan tartó háborúba keveredünk az USA-val, nem lesz elég elfoglalnunk Guamot és a Fülöp-szigeteket, de még Hawaii-t és San Francisco-t sem. Be kell vennünk Washingtont s a Fehér Házban aláíratnunk a békeszerződést.”

Ez nyilvánvalóan meghaladta Japán képességeit, mégis kidolgozták a Pearl Harbor elleni támadás részletes tervét: meglepetésszerű támadást kell mérni japán hordozókkal a fő célpontokra és a szárazföldi támaszpontú repülőgépekre az Oahu-szigeten. A támadás két hullámban, legalább hat hordozóról történne zuhanóbombázók, valamint torpedó- bombázók segítségével. Az amerikai csendes-óceáni flotta megsemmisítését követően a japán haditengerészet már el tudná foglalni a nyersanyagai miatt stratégiai fontosságú Délkelet-Ázsiát. Október 29-én a vezérkar beiktatta a tervet a háborús parancsok közé; a támadás időpontját hawaii idő szerint december 7-re tették.

A Pearl Harbor elleni rajtaütés súlyos veszteséget okozott az amerikaiaknak, akik több csatahajót, valamint számos repülőgépet veszítettek, ezzel szemben a japán veszteségek elhanyagolhatóak voltak. A fő célt azonban nem sikerült elérni, a támadás idején az ame- rikai hordozók nem tartózkodtak a kikötőben. Ennek később döntő jelentősége lett, az amerikaiak ezekkel a megmaradt hordozókkal mérik az első csapásokat a japánokra.

Az Egyesült Államok hadat üzent, és ezzel kezdetét vette egy olyan elhúzódó háború, amit – mint Jamamoto megjósolta – nem lehetett megnyerni. Mindennek ellenére a következő hat hónap a japánok diadalmenete volt: súlyos csapásokat mértek a britekre, elfoglalták a Fülöp-szigeteket, megszállták Indonéziát, stb. De a sikerek ellenére az ame- rikai ipari kapacitás és a megmaradt flottájuk továbbra is komoly fenyegetést jelentett.

Jamamoto egy döntő csatában próbálta megsemmisíteni repülőgép-hordozóikat és flottájuk maradék részét. Ezt a Midway-szigeteki amerikai bázis elleni támadással kívánta elérni, azonban súlyos vereséget szenvedett. A támadás során a japánok elveszítették mind a négy nagy repülőgép-hordozójukat és többszáz repülőgépet, ami végzetesnek bizonyult. Az ezt követő hadműveletekben Japán célja Ausztrália és Új-Zéland elszigete- lése volt, azonban a szövetségesek megállították a japán erőket a salamon-szigeteki és a guadalcanali harcokban. Annak ellenére, hogy 1942-1943-ban az amerikaiak is jelentős veszteségeket szenvedtek, Japán egyre inkább védekezésbe szorult.

1943 áprilisában az amerikaiak egy megfejtett távirat nyomán tudomást szereztek arról, hogy a tengernagy ellenőrző körútra indul frontra. A Bosszú-hadművelet (Operation Ven- genance) során április 18-án a Salamon-szigeteki Bougainville közelében amerikai P-38 Lightningek megtámadták és lelőtték a gépét, ő pedig életét vesztette. Maradványait május 23-án utolsó zászlóshajója, a Musashi szállította vissza Japánba.

Jamamoto a hazaszeretet szimbólumaként él mindmáig a japán nép körében. 1958-ban szülővárosában, Nagaokában emlékparkot hoztak létre a flottaadmirális tiszteletére, majd 1999-ben megnyílt a Jamamoto Isoroku Múzeum. A gyűjtemény részét képezi többek között egy angol nyelvű Biblia, több személyes magánlevél, de fellelhetőek a háborúval kapcsolatos kéziratos munkái és szamurájkardja is.