1893. december 26-án született jó­módú paraszt családban. Nem csak a kínai kommunista fordulat vezetőjeként, hanem az állampolgár minden lépését meg­határozó rendszer jelképeként került a történe- lembe. Tanítói képesítést szerzett; a kommunista mozgalommal az I. világhábo­rú (és a Kínával határos Oroszországban zajló forradalom) idején került kapcsolatba. 1921-ben ott volt a Kínai Kommunista Párt alapítói között, két évvel később a Közpon­ti Bizottság és a Politikai Bizottság tagja lett. 1924-től a Központi Bizottság Szervezési Osztályának vezetője volt. Az 1927-es esz­tendő – a Kuomintanggal való töré­keny szövetség megszakításának éve – fordula- tot hozott politikai tevékenységében. Et­től kezdve Mao Ce-tung a kommunista rendszer megterem- téséért harcolt, és nyílt partizánháborút folytatott a Nyugat támogatását élvező Csang Kai-sek ellen.

1931-ben a tanácsok I. Összkínai Kongresszusán a Kínai Tanácsköztársaság vezetőjévé vált. Hatalma a paraszt felkelők csapataiból létrejött, reguláris had­sereggé szervezett és felfegyverzett kommu­nista alakulatok által elfoglalt területekre terjedt ki. Ezek a csapa- tok már szembeszállhattak a Kuomintanggal, de az utóbbi sem maradt tétlen. 1930-1934 között Csang Kai-sek csapatai többször is megpróbálták megsemmisíteni a kommunista mozgalmat; de 1934 októ­berében Mao Ce-tungnak sikerült kitörnie a gyűrűből. A Hosszú Menetelésben, amellyel Mao Kína délnyugati részére igyekezett ki­menekíteni csapatait, a kommunista hadsereg 90 000 katonája közül 75 000 életét vesztette. A hatalmas veszte- ség ellenére si­került elkerülni a vereséget, Mao pedig a párt élére került.

A japán támadás idején Mao Ce-tung egy időre szövetkezett Csang Kai-sekkel, de a II. világháború befejezése után kétszeres erővel tört ki az ideológiai és fegyveres harc a nemzetiek és a győztes Szovjetuniót követő kommunisták között. A Kínai Nép­köztársaság kikiáltása 1949. október 1-én véglegesítette a kommunisták győzelmét. Az újonnan létre- jött köztársaságban Mao kezdetben a Központi Népi Kormány vezetője, majd 1954-ben, az új alkotmány elfogadása után államfő lett. A kínaiak átvették a kollektív gazdálkodás, a központi tervezés és az or­szág gyorsított iparosításának szovjet mo­delljét.

Egyúttal a Szovjetunió példáját és módszereit követve ügyeltek arra, hogy a gondolkodás és cselekvés ideológiai egysége az egész kínai társadalomra kiterjedjen. 1953-ban Sztálin halála, különösen pedig utódja, Hruscsov politikája fellazította a kínai-szovjet viszonyt, sőt 1969-ben nyílt határ menti összetűzésre is sor került. Nem annyira a Hruscsov féle desztalinizálás ve­zetett a szakadáshoz, mint inkább Mao Ce- tung ambíciói, a nemzetközi kommunista mozgalom vezető szerepéért folytatott harc.

A kommunizmus maoista elméletének alapja, hogy a hatalom nem a munkások – mint a Szovjetunióban – hanem a paraszttö­megek kezében van, forradalmat pedig csak véres fordulattal lehet végrehajtani. A tár­sadalom ideológiai egységét csak megtor­lással lehet biztosítani (ezt bizonyítja az 1966-ban elindított rendkívül brutális és kíméletlen kínai „kulturális forradalom"), az állam pedig – a közjó nevében – önkényesen jogot formál arra, hogy beavatkozzék a társada­lom, sőt az egyes állampolgárok életének legapróbb, személyes részleteibe is.

Kína politikai elszigetelődése Mao bel- és külpolitikája következtében hosszabb távon engedményekre kényszerítette az országot. A hetvenes években Kína számos békülékeny gesztust tett a Nyugatnak; Csu En-laj, a kí­nai vezetés legmérsékeltebb tagjának halála után azonban a Kínai Kommunista Párt ult­rabalos frakciója vette át a hatalmat. A „négyek bandájának" uralmát a zsarnokság s a reformok leállítása tette hírhedtté, s Mao Ce- tung 1976. szeptember 9-én bekövetkezett halála sem hozta meg a várt enyhülést. A Nagy Vezér forradalmi gondolatainak lé­nyegét összefoglaló „vörös könyvecske" to­vábbra is a kínaiak mindennapjainak része. Bebalzsamozott teste – akárcsak Moszkvában Leniné – a mai napig megtekinthető Pekingben.

***

Mao Ce-tung mind a mai napig ellentmondásos személyiség, öröksége rendkívül vitatott. Kínában jelentős forradalmárként, politikusként, katonai vezetőként és a nemzet megmentőjeként tisztelik. A legtöbb kínai a gondosan felépített személyi kultusznak köszönhetően ma is pozitív véleménnyel van Mao elnökről. Szociális-politikai programjai, mint a nagy ugrás és a kulturális forradalom, azonban emberéletek millióit követelték, hatalmas éhínségeket okoztak, és ártottak a kultúrának, a gazdaságnak és a társadalmi életnek. Számos nyugati forrás becslései szerint Mao politikája, politikai alapú üldöztetései és bosszúhadjáratai összesen 44–72 millió ember halálát okozták. Más források – Mao történelmi bűneinek és hibáinak elismerése mellett – relativizálják ezeket az adatokat és a maguk részéről arra mutatnak rá, hogy Mao vezetése alatt Kínában a várható élettartam az 1949-es 35 évről a hetvenes évekre 65 évre nőtt. (Wikipédia)