Történetek - Tűzvihar Tokióban, 1945. [241.]

2020. május 17. - Habitus

A guami légitámaszponról 1945. március 8-án késő délután felszálltak az első B-29-esek; a célpont Tokió külvárosa, Shitamachi volt. 0 óra 15 perckor Tokióban felbőgtek a légvédelmi szirénák; pár perccel később megérkeztek az amerikai bombázó-kötelék első gépei, amelyek több kilométer hosszan égő házak sorát hagyták maguk mögött. Három óra hosszan további gépek szították a tüzet, amit a szél minden irányba széthordott. Földközelben a hőmérséklet elérte az 1000 fokot, a fémek olvadni kezdtek, az emberek fáklyaként lángoltak.

tokio_tort0.jpg

A riadó olyan volt, mint máskor, azonban úgy éreztük, hogy a végtelenségig tart. Meglepődtem, és azt gondoltam, hogy itt valami komoly dologról van szó. Szóltam a testvéremnek is, ezután mindjárt hullani kezdtek a gyújtóbombák. Amikor az óvóhelyre futottunk az volt a benyomásunk, hogy az egész lángokban áll: semmi nem volt ott, csak láng és füst. Először Miekóval és a szomszédommal együtt próbáltam kijutni, de nem tudtunk, mert kint minden lángokban állt. Alig kaptam levegőt a védőmaszkomon keresztül, a tűz dühöngött, mi pedig semmit sem tehettünk. Ekkor kimentünk. Előttünk egy idősebb nő kiabált: „Ez rettenetes! Jobb meghalni, öljetek meg!"

Mondtam neki, hogy nyugodjon meg. Körülnéztem, és megláttam az égő iskolaépületet. A 2. számú általános iskola volt. Eszembe jutott, hogy az iskola udvarán van egy úszómedence. Átkúsztunk a lángok alatt, hogy beleugorhassunk. Ott már nagy tömeg volt, tülekedtek, hogy a vízbe juthassanak. A tűz mára védőmaszkomat kezdete nyaldosni. Nem gondoltam, hogy égek, hanem inkább, hogy a lángok gyorsan terjednek, túl gyorsan. [...] Visszamentem az óvóhelyre, ahol már összegyűlt öt-hat szomszédom. Az ásókkal a földet kezdtük piszkálni. Két-három holttest került elő. Nem volt miért tovább ásnunk. Még egy kicsit próbálkoztunk, de égett a szemünk, a füsttől és a portól semmit se láttunk. Meg kellett értenünk, hogy semmire se jutunk.

— mesélte később az egyik túlélő.

tokio_tort1.jpg

Légifotó 1945. március 10-én

A város úgy nézett ki, mint egy kitörő vulkán. „Az örvénylés olyan erős volt — emlékezett vissza az Air Force egyik őrmestere —, hogy amikor a repülőgép eltávolodott a céltól, a személyzet úgy hánykolódott a gépben, mint jégkockák a pohárban. Minden, ami nem volt rögzítve, srapnelként röpködött".

Mire a repülőgépek visszatértek a támaszpontra, a város ipari központjának 60%-a meg- semmisült, 250 000 lakás, üzlet és műhely rommá lett. Mintegy 84 000 ember meghalt és 41 000 megsebesült. Az amerikaiak vesztesége csekély volt, az akcióban résztvevő 314 darab B-29-es-ből csupán 14-et lőttek le. Másnap a japán lapok a következőket írták:

A miniszterelnök előadta álláspontját a parlamentben. Nem engedjük meg, hogy az ellenség betegye a lábát isteni országunkba. Tartalékaink évezredekre elegendők. Ha az ellenség partra száll, megsemmisítjük.

tokio_tort2.jpg

A császár 1945. március 18-án szemlét tart a bombázott területen

Ez volt a történelem legpusztítóbb egyszeri bombázása – pusztítóbb volt, mint a Hiroshima és a Nagasaki elleni atomtámadás. Az áldozatok többsége civil volt, többségük nő, gyerek, idős ember. (...) Sokan vélik úgy a Csendes-óceán mindkét partján, hogy a támadások nemzetközi jogot sértettek. Biztosan erkölcstelenek voltak, ahogy sok cselekedet erkölcstelen háború idején — írja Robert D. Eldridge, az Oszakai Egyetem egykori professzora.

A bejegyzés trackback címe:

https://2vilaghaborufegyverei.blog.hu/api/trackback/id/tr5215704392

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.