A Nakajima cég vadászgépét Ki-43 ’Hayabusa’ és a Ki-44 ’Shoki’ leváltására tervezték, és a második világháború végső szakaszában a Japán Hadsereg Légierejének (JAAF) legfontosabb vadászgépe volt, kiváló repülési jellemzőkkel, végsebességgel és manőverező képességgel.

Az 1943 februárjától szolgálatba állított Kawasaki Ki-61-II Kai kiváló magassági vadászgép volt, de nagy hátrányt jelentett megbízhatatlan Kawasaki Ha-40-es soros motorja (Daimler-Benz DB 601 licensz), amelynek ráadásul a gyártása is eléggé lassan haladt.

A német haditengerészet 1945 januárja és májusa között csaknem kétmillió lakost mentett ki a balti területekről az előretörő szovjet csapatok elől, és szállított át hajókon nyugatra. Ez volt a világtörténelem legnagyobb tengeri evakuációja, és bár az életmentő művelet összességében sikeresnek volt mondható, sok ezer menekülő nem érte el úticélját — a történelem legnagyobb tengeri katasztrófája is ekkor történt.

A II. világháború ’legütésállóbb” vadászgépe a Grumman F4F 'Wildcat'-ok felváltására készült. Miután egy kényszerleszállást végzett japán Zero-t találtak az Aleut-szigetek környékén, azt az Egyesült Államokba szállítottak és a Grumman gyárban alapos tesztelésnek vetették alá.

A Wildcatok már jóval azelőtt harcoltak a tengelyhatalmakkal, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba. Az első siker: 1940. december 25-én két brit Martlet lelőtt egy német Junkers Ju-88-ast, amely felderítő küldetést teljesített a Királyi Haditengerészet Scapa Flow-i támaszpontja felett, az Északi-tengeren, az Orkney-szigeteken.

Az F4F ’Wildcat’ az Amerikai Haditengerészet alapvető vadászrepülőgép típusa volt a második világháború első felében. A típust a Grumman fejlesztette ki és gyártotta, főként hajófedélzeti üzemeltetésre. Az amerikaiakon kívül a brit Flotta-Légierő (Fleet Air Arm) is igényt tartott rá, ők vetették be először a típust harcokban, 1940 utolsó hónapjaiban.

Salamon-szigeteknél vívott csata amerikai győzelmet hozott, de következményeiben inkább döntetlennek bizonyult. Ezt egy amerikai siker követte az Esperance-foknál, majd egy kudarc a Santa Cruz-szigeteknél. Ez volt a negyedik jelentős haditengerészeti összecsapás az Egyesült Államok Haditengerészete és a Japán Birodalmi Haditengerészet között a hosszadalmas és stratégiailag fontos guadalcanai hadjárat során.

A  modern japán nehézcirkálók új generációjának két utolsó tagja lett a Tone és testvérhajója a Chikuma. Nem volt még egy olyan nehézcirkáló a II. világháborúban, amelyik annyi bevetést ért volna meg, mint ez a két hajó. 1941 decemberétől szinte folyamatosan, 1944 októberéig bevetésben voltak, jóformán minden fontosabb csendes-óceáni hadműveletben részt vettek. Nevüket két, 1932-ben leszerelt cirkálótól örökölték, amelyeket japán folyókról neveztek el.

A guadalcanali hadjárat során az utolsó jelentős kísérlet a szigeten lévő japán katonák ellátására 1942. november 30-án éjjel történt, amely egy felszíni hajók között vívott tengeri ütközethez vezetett a Tassafaronga-foknál. Az ütközet az elsöprő amerikai erőfölény ellenére japán győzelemet hozott, de a Guadalcanalért folytatott harc kimenetelére nem volt hatása.

1943 áprilisában az amerikaiak egy megfejtett távirat nyomán tudomást szereztek arról, hogy a Japán Császári Haditengerészet főparancsnoka, Jamamoto Isoroku tengernagy ellenőrző körútra indul frontra. A Bosszú-hadművelet (Operation Vengenance) során április 18-án a Salamon-szigeteki Bougainville közelében amerikai vadászgépek megtámadták és lelőtték a gépét, ő pedig életét vesztette. A küldetés a világháború leghosszabb elfogó hadművelete volt.