A kábel-távirányítású Leichter Ladungsträger Goliath (Goliath lánctalpas akna) a második világháború egyik technikai érdekessége volt. Egy távirányítású mini-harckocsi, melynek a nagy robbanóerejű töltete segítségével kellett megsemmisítenie a célpontot — és önmagát.
A szövetségesek „bogártankként” emlegették.
A 499. poszt után ötszázadikként nézzük meg ismét, hogy milyen témákban tettünk fel posztot ide a blogra. Ártani nem árthat. (A felső nyolc témakörre kattintva pedig az állandó oldalakra felkerült ismertetők láthatók, olvashatók. Az előző 400 poszt tartalomjegyzéke pedig a jobb oldali sáv tetejéről (a reklámok alatt) érhető el.
A hadviselő államok nagy erőfeszítéseket tettek a páncélos és lövész hadosztályok megfelelő felszerelésére szállítójárművekkel. A hadműveletek nagyobb sebessége, a hadszíntér nagy kiterjedése megkövetelte, hogy a támadó páncélos egységekkel együtt a kísérő gyalogságot tűzfegyvereivel együtt egy páncélozott, jó terepjáró képességű járművei szállítsák.
Az I.világháború vége felé, alig egy évvel az első tankok megjelenése után felmerült az igény egy járműre, amely a gyalogságot szállítja a támadó harckocsik mögött és meg tudja védeni őket a géppuskák tüzétől és a gránátok repeszeitől, amelyek a veszteség zömét okozták.
1939. szeptember elsején Németország megtámadta Lengyelországot, majd két hét múlva — a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően — a Szovjetunió. Ezzel kezdetét vette a II. világháború, melyben a Lengyel Hadsereg felvette a harcot a túlerővel szemben.
A Wehrmacht vezetőit már a II. világháború kezdetén foglalkoztatta egy könnyű katonai jármű megalkotásának gondolata. A fejlesztéssel az ilyen járművek tervezésében és gyártásában jártas Porsche céget bízták meg. 1940-től — nagyrészt az elpusztult terepjárók pótlására — csapatokhoz került VW Kübelwagenek azonnal az alakulatok kedvencei lettek.
A USS North Carolina és a USS Washington volt az 1922-es Washingtoni Haditengerészeti Szerződés hatályvesztése után épült első két amerikai csatahajó. Ezek felépítményükben és a tornyok elrendezésében is új korszakot nyitottak az amerikai hadihajók történetében.
A Japán Csázári Haditengerészet vezetése az 1928-ban vízrebocsátott, majd egy évvel később szolgálatba állított Myoko-osztályú Ashigara nehézcirkálót 1937. március 10-én diplomáciai útra küldte Európába, a VI. György koronázása alkalmából május 20-án rendezett haditenge- részeti szemlére.*
A Myoko-osztály négy 10 ezer tonna feletti egységből állt (Myoko, Ashigara, Haguro Nachi). A korszak más japán cirkálóihoz hasonlóan az osztály hajóit is — a lehető legmagasabb vég- sebesség megőrzése mellett — maximális fegyverzettel látták el, így tömegük meghaladta a washingtoni flottaegyezményben meghatározott korlátokat.
Miután az olasz szállító-tengeralattjárók 1943 májusában elhagyták Bordeaux-t, és a Távol-Keletre indultak, hogy szerszámgépekért cserébe stratégiai nyersanyagokat (gumi, cink, nikkel) szállítsanak Japánból Európába, egy újabb német tengeralattjáró-csoport is a Távol-Keletre hajózott —, hasonló feladattal. Ez lett a Monszun-hajók második hulláma.
