A távol-keleti háború elérte csúcspontját. 1945 tavaszán brit csapatok kemény küzdelemben bevonultak Burmába, és május 2-án elfoglalták Rangoont. Ez a hadjárat céltalan volt. Az amerikaiak már korábban letettek arról, hogy megnyerjék Kínát az aktív együttműködésre, az angolok pedig most hiába szerezték vissza Burmát, nemsokára lemondtak róla. Voltaképpen Nagy-Britannia az egész távol-keleti háborúját azért vívta, hogy visszaszerezzen egy olyan birodalmat, amelyről aztán nem sokkal később lemondott – kissé értelmetlen vállalkozás.

Az angolok, akik még mindig távol-keleti nagyhatalmi státuszuk megőrzésén fáradoztak, ráerőszakolták flottatámogatásukat az amerikaiakra, akik azt vonakodva és szkeptikusan fogadták el. Az amerikaiak előtt még hosszú út állt, vagy legalábbis ők úgy vélték.

MacArthur arra számított, hogy ötmillió katonát és egymillió emberéletet követel majd, hogy Japánt megadásra kényszerítsék. Szó, ami szó, a japánok változatlanul keményen ellenálltak. Februárban Iwo Jima szigetének elfoglalása 7000 amerikai vesztette életét. A következő elfoglalandó sziget, Okinawa körül három hónapig dúlt a harc. A japánok be- vetették a Yamato-t, a világ akkori legnagyobb csatahajóját. Végül 280 repülőgép táma- dása süllyesztette el, a csatahajók korszakának utószavaként. Mire júniusban bevették Okinawát, az amerikaiak 12 500 katonája esett el. Az elszánt küzdelem ellenére Japán az összeomláshoz közeledett.

Kereskedelmi hajóinak kétharmadát elsüllyesztették. A gyárakat a szén- és nyersanyag- hiány miatt leállították. Az élelmiszer-fejadag már napi 1200 kalóriára csökkent; ennél még a németeké is több volt az első világháború legnehezebb időszakában. A Japánt bombázó amerikai repülőgépek jóformán nem ütköztek ellenállásba. Március 8-án a Tokió ellen intézett egyetlen légitámadás során 83 000 ember halt meg, 20 000-rel több mint ahányan Nagy-Britanniában az egész háború alatt légitámadásban meghaltak.

Áprilisban Suzuki báró, egy idős tengernagy lett a miniszterelnök. Az 1905-ös orosz-japán háború hőse volt, most pedig a maga szelíd módján a béke híve. A békepárti japán politi- kusoknak óvatosan kellett viselkedniük. Attól féltek, hogy a béke emlegetésére katonai lázadás tőr ki, sőt a saját életüket is féltették, nem is ok nélkül. El akarták kerülni a feltétel nélküli kapituláció megaláztatását, különösen pedig biztosítani akarták a császári dinasz- tia fönnmaradását. Sztálint szerették volna rávenni a közvetítésre.

Sztálin, aki most már elszánta magát a távol-keleti beavatkozásra, a japán közeledést azzal utasította el, hogy semmitmondó. A júliusi potsdami konferencián a három háborús vezető ünnepélyes figyelmeztető felhívást adott ki, amelyben Japán azonnali és feltétel nélküli kapitulációját követelték. Suzuki kijelentette, hogy nem kíván nyilvánosan reagálni rá. Ezt úgy értelmezték – a jelek szerint tévesen –, hogy semmibe vette azt. Az amerikaiak levonták a következtetést, hogy folytatni kell a háborút; de az amerikai vélemény nem volt egységes. A flotta vezérkara szilárdan hitte, hogy blokáddal térdre kényszeríthetik Japánt; a légierő vezérkara ugyanolyan szilárdan hitt a bombázás hatásosságában.

Truman, akárcsak előtte Roosevelt, észben tartotta a szárazföldi hadsereg vezetőinek figyelmeztetését, hogy Japán katonai meghódítása egymillió emberéletet követelne. Az amerikaiak már korábban megtalálták a kiutat: be kell vonni a Szovjetuniót a távol-keleti háborúba! Sztálin már többször és egyre határozottabban ígéretet tett a belépésre, és augusztus 8-án be is váltotta ígéretét. A Szovjetunió részvétele iránti amerikai lelkesedés azonban időközben megcsappant. Az európai háború már befejeződött, most nem szí- vesen lettek volna lekötelezettjei az oroszoknak a Távol-Keleten. Ráadásul már amúgy is huzakodtak velük az európai kérdéseken, ezért egyre kevésbé látták szívesen a szovjet beavatkozást egy olyan háború utolsó szakaszában, amelyben addig nem harcoltak. Semmi kétség, a Szovjetuniót ezek az indokok sarkallták a beavatkozásra.