A két világháború között Olaszországban, az akkori világ ötödik legnagyobb hadiflottájával rendelkező államában az 1920-as és 1930-as években a washingtoni flottaszerződés számukra kedvező döntése ellenére sem építettek felszállófedélzetes repülőgép-hordozókat.

Az Olasz Királyi Haditengerészet (Regia Marina) az I. világháború vége felé, más tengeri hatalmak példáját követve, szolgálatba állított egy hidroplán-szállítót, EUROPA (1896) néven. Ez eredetileg egy 8805 t onnastandard vízkiszorítású kereskedelmi hajó volt, át- alakítása után 8 hidroplánt — fele-fele arányban felderítő-, illetve vadászgépet — tudott magával vinni. Berendezéseinek hiányosságai miatt azonban nem került bevetésre.

Az Europa hidroplán-hordozó röviddel az átalakítás befejezése után.

Az 1921. évi washingtoni flotta-szerződés — amely az első világháború után alapvetően a tengeri hatalmak flottáinak részleges leszerelését célozta — Olaszországnak összesen 60 ezer tonna vízkiszorítású felszállófedélzetes repülőgép-hordozó szolgálatban tartását en- gedélyezte, jóllehet a Regia Marina egy ilyen hajóval sem rendelkezett, sőt az EUROPA-t is leselejtezték 1921-ben.

A Supermarina — az Olasz Királyi Haditengerészet legfelsőbb parancsnoksága és vezér- kara — stratégiai elképzelései szerint ugyanis, bár szükségesnek ítélték egy esetleges földközi-tengeri háborúban flottájuk légierővel való támogatását, ezt nem hordozókkal szándékoztak megvalósítani. Úgy gondolták, hogy az olasz hadiflotta számba jöhető mű- ködési területeit, a Földközi-tenger középső térségét a szardíniai, szicíliai, olaszországi, líbiai és dodekanezosz-szigeteki repülőterekről felszálló gépeikkel le tudják fedni.

Mussolini és a Regia Marina vezérkari főnöke, Cavagnari 1938-ban,

Sajátos, hogy bár a világon az elsők között — már 1925-ben — a tengeri harcok elméle- tével és technikai eszközeivel foglalkozó olasz tudományos intézet fejtette ki az általuk kidolgozott irányelvekben a repülőgép-hordozók harci alkalmazásának lehetőségeit és szükségességét, sőt maga Mussolini is kiállt később a repülőgép-hordozó, mint a tengeri harcban döntő fontosságú hajótípus építése mellett, a Supermarinánál rendre elakadtak ezek a kívánalmak.

Az olasz tengernagyok többsége ugyanis, élükön Domenico Cavagnarivel, aki 1933-tól a Regia Marina vezérkari főnöke — ő volt a felelős az olasz haditengerészet bővítéséért a második világháború előtti években — fontosabbnak tartotta a hadihajó-építő kapacitás lekötését új, de hagyományos hadihajók építésével. És mivel Cavagnari a csatahajókon és tengeralattjárókon alapuló nagy flotta híve volt; kevés érdeklődést mutatott a repülőgép-hordozók és az olyan új technológiák iránt, mint a radar,

Két olasz admirális (a bal oldali a Regia Marina vezérkari főnöke, Domenico Cavagnari)
a Pola nehézcirkáló hátsó 203 mm-es (8 hüvelykes) tornyai mellett.

Mindössze annyi történt, hogy az EUROPA helyébe a még 1917-ben megkezdett építésű GITTA Dl MESSINA személyszállító hajó átépítését rendelték el. A munkálatok 1923-ban kezdődtek meg, akkor a hajótestre hangárokat és darukat szereltek a repülőgépek táro- lásához és mozgatásához.

Az átépített, 4960 t standard vízkiszorítású,121 méter hosszú hajót GIUSEPPE MIRAGLIA néven repülőgép-szállítóként (hidroplán-hordozó) 1927-ben állították szolgálatba. 20 repülőgépet tudott magával vinni, ezeket két katapulttal lehetett felbocsátani, főleg légi felderítő tevékenységre. Részt vett a második olasz–etióp háborúban, valamint a spanyol polgárháborúban, mint repülőgép-szállító és logisztikai bázis, de a második világháború során a hajón fellépő újabb és újabb műszaki problémák következtében eredeti célja sze- rint alig került bevetésre.

A Miraglia hidroplánokkal a tatján 1940-ben,

Csak az 1937/38-as Kína elleni japán repülőgép-hordozó támadások eredményessége, majd 1940 nyarától a Földközi-tengeren működő brit repülőgép-hordozók sikerei döb- benették rá az olasz tengernagyokat arra, hogy a flottakötelékekkel együtt haladó „úszó repülőterek" gyors, közvetlen beavatkozásukkal jelentősen jobb hatásfokkal tudnak a tengeri harcokban részt venni, mint a kisebb-nagyobb távolságokból a helyszínre hívott, szárazföldről felszálló repülőgépek.

Mégis Olaszország 1940. június 11-i hadba lépése után közel egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Supermarina döntést hozzon repülőgép-hordozók építésére. A földközi-tengeri harcok és a hazai súlyos háborús állapotok közepette azonban már nem látszott gyorsan megvalósíthatónak egy új hadihajótípus, a repülőgép-hordozó részletes műszaki terveinek elkészítése, majd építése. A korábban megkezdett hagyományos hadihajóépí- tések, valamint a háborúban megrongálódott hajók javításia ugyanis teljesen lefoglalta a hajógyárak sójatereit és úszódokkjait.

Az Olasz Hajózási Társaság utasszállító hajója, az MS Augustus.

Előkerült azonban egy olasz hajótervező-mérnökök által még 1935-ben, japán minta alapján készített részletes műszaki tervdokumentáció, amely a 30 148 BRT vízkiszorítású, 18 csomó sebességű, dízelmotoros AUGUSTUS (1927) és a 30 816 tonnás, 22 csomó se- bességű gőzturbinás ROMA (1926) nagy utasszállító hajók repülőgép-hordozóvá történő átalakításának lehetőségére vonatkozott.

A két hajó átépítése csak rövid időre igényelt nagyobb úszódokkot, a munkálatok zömét a hajók úszó állapotban tartása mellett is el lehetett végezni. Az olasz haditengerészet így 1941 tavaszán lefoglalta az Italia SA hajóstársaságtól a ROMA utasszállítót, majd nyáron a Genovai-öbölben, az Ansaldo hajógyárban, Carlo Sigismondi mérnök/tábornok irányí- tása alatt, az 1935. évi műszaki terveket kissé továbbfejlesztve megkezdődött az átépítés.

(Forrás: Fraccaroli, A.: Italien Warships of World War II.; Bernotti, R.: Storia della Guerra nel Mediterraneo 1940-1943.; Grossman, M.: The Allied Assault on Aquila.)

(Folyt. köv.)