Az Atlanti-fal elméletileg egy nagyjából 5000 kilométer hosszú védelmi vonal volt, amely Norvégia északi részétől egészen a spanyol határig húzódott, de aligha vehető összefüggő védműrendszer. Puszta léte azonban fokozott óvatosságra késztette a nyugati szövetségeseket, akik a „Festung Europa” (Európa-erőd) elleni támadásra készültek.

Az Atlanti-fal ereje teljében a becslések szerint 15 000 megerősített betonépítményből állt. Maguk a németek a „falról” beszélve a Hollandia, Belgium és Franciaország partjai mentén elterülő szakaszokra gondoltak, a német, dán és norvég partokat sokkal inkább elszórt, különálló erődítményekkel, illetve megerősített tüzérségi állásokkal védték.

A rendszer alapját a tüzérségi eszközei jelentették, és a 150 milliméteres és annál kisebb kaliberű eszközöktől az óriási vasúti- és hajóágyúkig terjedtek, amelyek között voltak 406 mm-esek is. Számtalan fegyvertípust építettek be a németek az Atlanti-falba — saját esz- közeik javára azonban a keleti fronton volt szükségük, így az Atlanti-falnál a zsákmányolt francia, illetve brit fegyverzet mellett más országok nehézfegyvereit is alkalmazták, töb- bek között csehszlovák, holland, belga, jugoszláv és szovjet gyártmányúakat.

A tengerparti védelmi rendszer építése, Normandia, 1942.

Az Atlanti-fal képességeit — mint minden erődítmény esetében — három fő tényező határozta meg: a védművek, a tűzerő, és a rendelkezésre álló emberanyag. Ezek jó részét az 1944. júniusi szövetséges inváziót megelőző hat hónapban adták hozzá a rendszerhez, főként Erwin Rommel és Gerd von Rundstedt tábornokok erőfeszítéseinek köszönhetően — bár az utóbbi inkább a szövetségesek szárazföld belsejében történő, mozgó harccal való visszaverésében hitt.

Kiépülése három fő fázisra bontható. Az első fázis 1940 nyarától — Franciaország kapitu- lációjától — 1941 decemberéig tartott, amikor a Barbarossa-hadművelet sikertelensége a háború tervezett menetének újragondolására kényszerítette Hitlert. Európa nyugati part- ján a védekezés került előtérbe, azonban még csupán a kiépült tengeralattjáró-bázisok védelme és az esetleges brit kommandós akciók elhárítása volt a fő szempont.

Rommel (baloldalon) és von Rundstedt (középen) a védelem tervezése közben.

A második fázis 1941 decemberétől 1943 októberéig tartott, ebben az időszakban szü- letett meg az Atlanti-fal gondolata, és kezdődött el az építése. És bár 1942 folyamán Hitler még nem tartott szövetséges partra szállástól, 1943 nyarára-őszére már a Führer számára is világossá vált, hogy a partraszállás a küszöbön áll.

A harmadik fázis 1943. október végén kezdődött, miután a nyugaton állomásozó csapa- tok főparancsnoka, von Rundstedt részletes jelentést küldött Hitlernek a nyugati védelem állapotáról. Innentől jelentős mértékben megugrott az Atlanti-falra fordított erőforrások mennyisége, és ez a készülődés egészen 1944. június 6-áig, a szövetségesek normandiai partraszállásáig tartott.

Löveg beépítése egy bunkerbe, 1943. szeptembere.

Rundstedt meglehetősen elégedetlen volt a fal állapotával és az ott állomásoztatott csapatokkal. Az ide helyezett német egységek többsége ugyanis pihenésre és feltöltésre érkezett a súlyos veszteségeket hozó keleti frontról, és nem voltak hadra fogható állapot- ban. A tábornok arra panaszkodott, az Atlanti-fal csupán egy blöff, propagandafogás, amely nem rendelkezik valódi katonai értékkel a legtöbb szakaszon.

A nem más hadszínterekről ideküldött csapatok még rosszabb képet festettek — az At- lanti-fal állandó személyzetét adó katonák alig kiképzett fiatalok, harmincas éveik végén vagy afölött járó férfiak, és egyéb, komolyabb harci feladatokra kevésbé alkalmas szemé- lyek voltak. Kiegészítésükre érkeztek „népi németekből” (Volksdeutsche), azaz Európa más részeiről toborzott német etnikumúakból álló egységek, valamint a különboző meg- szállt területeken toborzott nem német nemzetiségűekből állók is — ezek között voltak az úgynevezett „keleti csapatok” (Osttruppen).

Örmény önkéntesek, 1944. 

Az Osttruppen egységei a Szovjetunió különféle népeiből szerveződtek. Voltak egységek, amelyek egy-egy nemzetiségből kerültek felállításra, de akadtak kevert etnikumúak is. Ezek egy része önkéntesekből szerveződött, másokat azonban hadifoglyokból állítottak össze. A csapatok közt azeriek, grúzok, örmények, tatárok, ukránok és közép-ázsiaiak is voltak. A keleti egységek élére német parancsnokok kerültek, 1943 végére már csaknem minden német partvédelmi egység tartalmazott egy-egy Osttruppen-zászlóaljat.

Német tisztek kozák tisztekkel - 1943. 

Von Rundstedt kifejezte aggodalmát a partvédelmi csapatok fegyverzete és felszerelése miatt is — az eleve nem a legmodernebb fegyverek állapota sokszor rossz volt, a külön- féle országokból származó fegyverekhez szükséges számtalan lőszertípus logisztikai rémálom volt, és egyéb felszerelés terén is súlyos hiányosságok voltak. Több egységet „statikusnak” kellett minősíteni,mert még lóvontatású járművekkel sem rendelkeztek.

További nehézséget okozott von Rundstedtnek, hogy mint a szárazföldi hadsereg tábornoka, kizárólag saját csapatainak parancsolt — nem hangolhatta össze a légierő, a haditengerészet és a Waffen-SS tevékenységét a térségben.

Tengeralattjáró bázist építése, La Pallice.

A védműrendszer építését az Organisation Todt nevű szervezet végezte, amely egy vegyes civil és katonai mérnöki csoport volt — ez építette többek között a háború előtt a német autópálya-rendszert, valamint a német–francia határon lévő védműrendszert, a Siegfried-vonalat is. Az Atlanti-óceán partján zajló első komolyabb építkezések a Kriegs- marine számára felhúzott tengeralattjáró-bázisok voltak, ill. a Luftwaffe támaszpontjai. 1942. március 28-án Hitler a 40. számú rendeletével rendelte el az Atlanti-fal létrehozását, amivel megindult az erődrendszer kialakítása.

Partvédelmi löveg Normandiában, 1944.

Rundstedt 1942 májusában kiadott parancsa hierarchiát állapított meg az erődítmények között, erődökre (Festungen), védelmi körzetekre (Verteidigungsbereiche), támaszpont-csoportokra (Stützpunkt-gruppen), támaszpontokra (Stützpunkt), és végül a védműrend- szer vonalai mögé elhelyezett „ellenállófészkekre” (Widerstandsnester) osztva méretük és személyzetük létszáma szerint.

1942 őszén a fal építése felgyorsult, havonta több százezer köbméter betont használtak fel hozzá — mindez azonban nem nyugtatta meg von Rundstedtet, aki továbbra sem hitt abban, hogy pusztán partvédelmi eszközökkel megállítható egy esetleges invázió. 1943. október 28-án a Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) küldött jelentésében kiemelte a jobb minőségű csapatok és a partoktól távolabbi tartalékok kialakításának szükséges- ségét. A jelentés után Hitler kiadta az 51. sz, rendeletét, amely a D-napig tartó fejlesztést eredményezte.

Rommel az Atlanti-falnál.

A tábornagy javaslatának megfelelően elkezdték a partokon állomásozó hadosztályokat feltölteni, valamint több páncélost és repülőt csoportosítani a térségbe. A Kriegsmarine is több hajóját helyezte át az Atlanti-óceánra, valamint a Nagy-Britanniához közelebbi szakaszokon több tengeri aknát telepített. Ekkoriban került a von Rundstedt nyugati pa- rancsnoksága alá tartozó B hadseregcsoport élére Erwin Rommel, aki szintén szemsült azzal a ténnyel, hogy a propagandaszólamokkal ellentétben az Atlanti-fal nem létezik.

Lázasan kezdett dolgozni a védelem megerősítésén, mert a tengerparton kívánta meg- állítani a szövetségeseket. Biztos volt abban, hogy Normandiában lesz a partraszállás — Rundstedt a logikusabbnak tűnő Calais mellett foglalt állást — ezért a meglévő csaknem kétmillió taposóakna mellé telepített további majdnem négymilliót. Ezen kívül alkalma- zott egyszerűbb eszközöket is, pl. az ejtőernyősök felnyársalására szolgáló kihegyezett karók, vagy a partraszálló hajókat felborító fa- és fémakadályokat.

Rommel és von Rundstedt a tartalék páncéloshadosztályok felhasználásának módjában azonban sem tudtak megegyezni. Rundstedt a régi módszer híve, amely szerint egy nagy központi tartalékegységet kell kialakítani, amit majd akkor kell bevetni, amikor ismert lesz az invázió súlypontja. Rommel ezzel szemben a tartalékok partmenti elosztásának híve, meggyőződése ugyanis, hogy a szövetségesek légifölénye lehetetlenné teszi majd bármilyen tartalék mozgatását.

Kétségtelen, hogy a D-napra készülődő szövetségesek gondosan megtervezték minden lépésüket az Atlanti-faltól tartva, azonban amikor elérkezett a döntő összecsapás, a Nor- mandiában partraszálló egységeknek mindössze néhány órára volt szükségük annak áttörésére. Az Overlord-hadművelet első napja a szövetségesek számára egyértelműen sikerrel zárult; csaknem 150 000 embert sikerült partra tenni.

Mint később kiderült, Rommelnek volt igaza. Őt igazolta, hogy a szövetséges légierő si- keresen akadályozta meg a németeket abban, hogy Normandiába csoportosítsák át a szárazföld belsejében állomásoztatott tartalék egységeiket. Azok csak lassan, komoly veszteségek árán jutottak el az invázió helyszínére, amikorra a brit-amerikai-kanadai egységek már megszilárdították az állásaikat, és lehetetlen volt visszaszorítani őket,

A szövetségesek győzelme innentől már borítékolható volt. Az Atlanti-falat áttörték, és a németek nem tudtak eredményes ellentámadást indítani.