Miután az olasz szállító-tengeralattjárók 1943 májusában elhagyták Bordeaux-t, és a Távol-Keletre indultak, hogy szerszámgépekért cserébe stratégiai nyersanyagokat (gumi, cink, nikkel) szállítsanak Japánból Európába, egy újabb német tengeralattjáró-csoport is a Távol-Keletre hajózott —, hasonló feladattal. Ez lett a Monszun-hajók második hulláma.

Németországban már jóval az olasz szállító-tengeralattjárók ötletének felvetése előtt megkezdődtek a szállító feladatokra szolgáló speciális tengeralattjárók tervezési mun- kálatai. Elsődleges feladatuk hadianyag szállítása lett volna, az OKM (Haditengerészeti Főparancsnokság) kívánságára ennek rendeltek alá mindent: a nagy hatótávolságú XB típusú aknatelepítő hajókon alapuló terv szerint a nagyméretű hajókon nem lett volna semmilyen támadó fegyverzet, védekezésre csak egy 20 mm-es légvédelmi ágyút kaptak volna. A tervezésük 1942 közepén kezdődött, és ezek a projektek magukban foglalták a XIX, XX, XXIE és XXIT típusúakat, amelyek akár 800 tonna rakományt is szállíthattak.

A XB és a IX-es típusváltozatok összehasonlítása.

1943-ban 30 hajó építése el is kezdődött, de a szövetségesek európai előrenyomulása miatt 1945 elején ezeket leállították, így egyik építése sem fejeződött be. Ez azonban nem akadályozta meg a meglévő hajók szállítási feladatokra való átalakítását. Négy VII-es tí- pusú hajót építettek át speciális torpedó-szállítóként. Hivatalos megnevezésük VIIF típus volt, és a rakománytól függően mindegyik akár 41 torpedót is szállíthatott.

Két VIIF típusú hajót küldtek a Távol-Keletre, az U-1059-et és az U-1062-t; mindkettő 1944 januárjában és februárjában indult útnak Norvégiából, de az U-1059-et útközben szövet- séges repülőgépek elsüllyesztették. Az U-1062 viszont 1944. április 19-én elérte Penang kikötőjét, és sikeresen leszállította a torpedókból álló rakományát. 1944. június 19-én elindult Európa felé, de motorhiba miatt vissza kellett térnie Penangba. Július 15-én ismét útnak indult, de 1944. szeptember 30-án amerikai repülőgépek elsüllyesztették.

Az U-180 1943 áprilisában.

1943/44-ben két IXD típusú hajót is átépítettek szállítóhajónak, az U-180-at és az U-195-öt. A IXD1 típusú hajókat kezdetben nagy hatótávolságú támadóhajóként tervezték, de amikor elektro-motorjaik teljesítménye nem bizonyult kielégítőnek, nagy hatótávolságú szállításra alakították át őket. Ennek során kiszerelték a torpedó-vetőcsöveket, helyükre tároló-rekeszeket építettek be, így több mint 250 tonna teher  szállítására váltak alkal- massá. Az átalakítás befejezése után a IXD1 típusú hajók fegyvertelenek voltak — kivéve a légvédelmi gépágyúkat.

Az U-180 és az U-195 1944. augusztus 20-án indult el a Távol-Keletre. Az U-180 nem jutott messzire, három nappal később eltűnt a Vizcayai-öbölben, feltehetően aknára futott. Az U-195 1944. december 28-án érkezett meg Jakartába, és értékes rakományt szállított a japánoknak, többek között optikai üveget, higanyt, torpedókat, elektronikus berendezé- seket — például radarokat —, és fegyvereket, köztük egy szétszerelt V-1 szárnyasbombát. 1945. január 19-én indult vissza Európába, de motorhiba miatt visszatért a surabayai ja- vítóbázisra. Az 1945. májusi német kapitulációt követően a japánok lefoglalták, és I-506 néven szolgálatba állították.

Az U-195, U-467 és U-711 Kristiansand kikötőjében.

A németek két XB típusú aknatelepítő tengeralattjárót, az U-219-est és az U-234-est is szolgálatba állították nagy hatótávolságú szállítóhajóként. Ez a típus volt a német hadi- tengerészet legnagyobb hadrendbe állított tengeralattjáró típusa; a 90 méter hosszú hajó teljes vízkiszorítása elérte a 2200 tonnát; elsősorban aknatelepítésre tervezték, összesen 8 darab épült belőle.

1944 augusztusában a két tengeralattjárót kivonták a szolgálatból, és hónapokig tartó átalakításnak vetették alá őket a kieli hajógyárban. Az átalakítás során eltávolították a beépített 30 aknatelepítő-csövet, ezek helyére tároló-rekeszeket építettek be. A hajókat felszerelték a Schnorchel-készülékkel, amely lehetővé tette a dízelmotorok levegőellá- tását a víz alatt. Megkapták az akkor legkorszerűbbnek számító FuMO-61 Hohentwiel típusú lokátort is, amely már jóval azelőtt képes volt jelezni az ellenséges repülőket és felszíni hajóegységeket, hogy azok radarja észlelhette volna a tengeralattjárót.

U-219

Az U-219 a módosítások/átépítések után végül 1944. augusztus 23-án indult el Norvé- giából második, egyben utolsó bevetésére, hogy V–2 rakéta-alkatrészeket és tervrajzokat vigyen Japánba. Útközben légvédelmi géppuskáival lelőtt egy amerikai TBF Avengert — utolsóként tudott ilyet elérni az Atlanti-óceánon hajózó német tengeralattjárók közül. 1944. december 11-én érkezett meg Jakartába, ahol Németország kapitulációját köve- tően a japánok az U-195-ös tengeralattjáróval együtt lefoglalták.

A másik XB típusú U-234 egészen egyedi pályafutást futott be. A március 25-i indulása előtt Kielben a legnagyobb titokban behajózták a szállítmányt, többek között egy szét- szerelt és ládákba csomagolt Messerschmitt Me-262 típusú sugárhajtású vadászgépet, egy Henschel Hs-293 siklóbombát, optikai és rádiótechnikai berendezéseket, 22,5 kg higanyt; az előfedélzet középvonalában kialakított raktárba pedig ólomszigetelésű acélkonténerek kerültek. Ez volt a rakomány legtitkosabb része, 560 kg urán-oxid*.

Az U-234, már amerikai felügyelet alatt.

A rakományhoz tartoztak azok a titkos dokumentumok is, amelyeket lepecsételt ládák- ban a kapitány fülkéjében helyeztek el. A tengeralattjáró útjának végcélja Tokió volt. Ezen kívül több magasan képzett német és két japán mérnök is a fedélzetre szállt.

Az U-234, miután elhagyta Kielt, a norvégiai Kristiansand érintésével 1945. április 16-án Japán felé indult. Május 4-én azonban, hallva a német kapituláció hírét, az amerikai partok felé vette az irányt; 1945. május 17-én adta meg magát a USS Sutton rombolónak; két nappal később futottak be a New Hampshire-i Portsmouth kikötőjébe.

A HMS Venturer tengeralattjáró.

Az utolsó német szállítóhajó az U-864 — egy IXD2 típusú tengeralattjáró — volt, amely elindult Japán felé. Rakománya Messerschmitt Me-262 motoralkatrészekből, V-2 irányí- tórendszerekből és körülbelül 67 tonna higanyból állt. 1945. február 5-én indult útnak Norvégiából, de február 9-én egy brit tengeralattjáró, a HMS Venturer elsüllyesztette az Északi-tengeren. Az összecsapás víz alatt történt, és ez az egyetlen olyan eset, amelyben egy tengeralattjáró elsüllyesztett egy másikat, miközben mindkettő víz alatt volt.

* Még ma sem tudni pontosan, hogy az U-234 fedélzetén talált urán-oxiddal mi lehetett a japánok konkrét célja. Jürgen Rohwer német hadtörténész az 1990-es évek derekán bukkant rá azokra a levéltári dokumentumokra, amelyek azt bizonyítják, hogy 1944 decemberében Japán plutónium-izotópot tartalmazó hasadóanyag előállítására végzett kísérleteihez kért uránércet Németországtól.

*

Összesen 41 német tengeralattjáró hajózott a Távol-Keletre, hogy különféle műveleteket hajtson végre a szállítási feladatoktól kezdve a szövetséges hajók elleni hadműveletekig. Ezek a hajók rendkívül magas árat fizettek az útjukért; a negyvenegy útnak indult tengeralattjáróból csak hat tért vissza Európába.