A II.világháború alatt egy kis létszámú német tengeralattjáró-csapat az Indiai- és a Csendes-óceánon tevékenykedett, hogy megzavarja az Európába vezető kereskedelmi útvonalakat, valamint személyzetet, technológiát és stratégiai nyersanyagokat cseréljen szövetségesével, Japánnal. Fő működési bázisuk a japánok által birtokolt Penang (Malajzia) volt. Ez a terület volt az egyetlen hely, ahol a német és a japán erők ugyanazon a hadszíntéren harcoltak.

Összesen 41 német tengeralattjáró hajózott a Távol-Keletre, hogy különféle műveleteket hajtson végre a szállítási feladatoktól kezdve a szövetséges hajók elleni hadműveletekig. Ezek a hajók magas árat fizettek az útjukért, mivel a negyvenegy útnak indult tengeralattjáróból csak hat tért vissza Európába, és ezek közül is csak kettő szállította vissza sikeresen rakomá- nyát Németországba.

1942 végére a szövetségesek olyan szoros blokádot vontak a németek által megszállt partok elé, hogy a tengeralattjárók is csak nehezen tudtak kifutni, a felszíni hajóknak pedig szinte lehetetlen volt. Így az addig bevetett segédcirkálók szerepét átvették a nagy hatótávolságú tengeralattjárók.

A tengeralattjárók távol-keleti és indiai-óceáni állomásoztatásának ötlete már 1941-ben felvetődött Németországban, de a tárgyalások csak 1942 második felében kezdődtek meg a Délkelet-Ázsiát meghódító japánok és a Harmadik Birodalom között. A japánok nem igazán lelkesedtek a tervért, úgy vélték, hogy a rendelkezésükre álló amúgy is szű- kös forrásokat olyan célra fordítanák, amely nem hoz valódi hasznot a számukra. Ez az alkudozás egészen 1943-ig tartott, amikor a japánok végül hozzájárultak a támaszpont- jaik német használatához.

1943 júniusának végén 11 német tengeralattjáró indult el a Távol-Keletre. Az első Mon- szun-csoportból 4 hajó elsüllyedt vagy megrongálódott, kettő pedig visszatért a bázisra — az Indiai-óceánra így csak öt egység tudott átvergődni. Szerencséjükre a Penangon létesített támaszpontról indított tankerek gond nélkül elérték a csoportot. A Mauritius szigetektől 450 mérföldre tartott “randevú" során az U-hajókat feltankolták, így végre megkezdhették a tényleges feladatuk végrehajtását.

Az U-168 Bombay térségében, az U-183 a Seychelles-szigetek és az afrikai partok közötti területen, az U-188 az Omani öbölben, az U-532 India nyugati partjainál, az U-533 pedig az Adeni öbölben portyázott. Nem is eredménytelenül: a rákövetkező hetekben az U-188 és az U-532 nyolc kereskedelmi hajót torpedózott meg és süllyesztett el. A három hajót is hullámsírba küldő U-188 kapitánya a fegyverrendszer sorozatos meghibásodása miatt viszont kénytelen volt visszatérni Penang kikötőjébe — a kíméletlenül forró klíma tönkre- tette a torpedórendszer akkumulátorait.

A BdU (Dönitz törzse) 1943-ban további egységeket küldött a térségbe, és a kezdeti pró- bálkozások után ténylegesen megnyitotta a távol-keleti frontot. 1943 szeptembere és novembere között további öt U-hajó indult útnak; de miként az előzőt, ezt a csoportot sem kímélte a szövetséges haderő.

Az U-849 elsüllyesztése 1943. november 25-én.

Az U-219-et nem sokkal kifutása után visszahívták, és tankerré átépítve küldték ismé- telten a térség felé. További veszteségek tépázták meg a csoportot: október 16-án egy brit repülőgép elsüllyesztette az U-533-at, az U-848-at november 5-én, az U-849-et november 25-én, az U-850-et pedig december 12-én érte végzetes légitámadás. így az Indiai-óceánon portyázó német flottilla öt helyett mindössze kettő teljes értékű tenger- alattjáróval gazdagodott. Ezek a hajók elérték a penangi bázist, és csatlakoztak ottani társaikhoz, így már hat német tengeralattjáró fenyegette a térségben a szövetségesek hajózási útvonalait.

1944/45-ben további 23 tengeralattjáró követte őket, de 1944 elejére a Monszun-csoport hadianyaggal és torpedókkal való ellátása kilátástalanná vált, a német flottavezetés a megváltozott körülmények között egyszerűen képtelen volt biztosítani a távol-keleti bá- zisokról operáló U-hajók működési feltételeit. Dönitz admirális ekkor hivatalosan is le- zárta a távol-keleti programot, és parancsot adott a kiürítésre.

A penang-i német tengeralattjáró bázis.

A még harckész egységek fokozatos kivonása 1944 júliusában vette kezdetét. Az U-1062 július 6-án futott ki, ám soha nem tért vissza az európai bázisára: október 5-én egy szö- vetséges repülőgép megtámadta és elsüllyesztette a tengeralattjárót. Az U-168 október 5-én futott ki Jakarta kikötőjéből — egy nappal később a Surabayától északnyugatra a holland Zwaardvisch tengeralattjáró megtorpedózta. Az U-181 két héttel később indult el Németország felé, de útközben rajtaütöttek a szövetséges repülőgépek. A hajó megron- gálódott, a parancsnok így nem kockáztatta meg az átkelést, és a bázisra való visszatérés mellett döntött.

A Monszun-egységek 1945. február 23-án hajtották végre az utolsó sikeres támadást, amikor az Indiai-óceánon portyázó U-510 elsüllyesztette a 7136 tonnás, kanadai zászló alatt hajózó Point Pleasan Park teherhajót. 1945 áprilisáig további kilenc tengeralattjáró hagyta el Jakarta kikötőjét: közülük négyet elsüllyesztettek a szövetségesek. Az U-510 és az U-195 pedig műszaki hiba miatt tért vissza a támaszpontra. Alig három hajó (köztük az U-861) volt képes rá, hogy áthatoljon a szövetséges repülőgépek, rombolók és tenger- alattjárók gyűrűjén — ezek később az európai partoknál vívott harcokban vesztek oda.

A repülőgép támadás során súlyosan megsérült XIV osztályú U-459

A Gruppe Monsun által tapasztalt logisztikai problémák azt mutatják, hogy a távoli műveletek aligha voltak jövedelmezőek, és hogy a logisztikai támogatás miért jelentett olyan komoly problémát a tengeralattjárók és legénységük számára. Ezenkívül a XIV típusú Milchkuh U-hajók folyamatos pusztulása — amelyek a tengeren töltötték fel a hajókat —, még nehezebbé tette ezeket a távoli műveleteket.

(Folyt. köv,)