A Trento-osztály egységei, a Trento és a Trieste voltak az olasz Királyi Haditengerészet első nehézcirkálói. Neveiket az I. világháború után Olaszországhoz csatolt városokról kapták.

Építésük 1925-ben vette kezdetét. Gyors és jól felfegyverzett egységek lettek, melyeknél a védettséget feláldozták a sebesség érdekében, hogy legalább névlegesen megfeleljenek a washingtoni haditengerészeti egyezmény súlykorlátozó előírásainak.

Az 1920-as évek elején a Regia Marina megkezdte olyan cirkálók tervezését, amelyek megfelelnek a Washingtoni Haditengerészeti Egyezmény korlátozásainak, amely a cirkálók vízkiszorítását 10 000 tonnára és 203 milliméteres (8 hüvelykes) ágyúkból álló fegyverzetre korlátozta.

A Trento-osztály tervét Filippo Bonfiglietti mérnök/tábornok által vezetett hajótervező bizottság készítette el 1924-ben, a potenciális ellenfélnek tekintett francia haditengeré- szet új, Duquesne-osztályú cirkálóira válaszul. A Regia Marina azonnal két hajó építését rendelte el. (Megj.: egyes források az osztályhoz sorolják még a jóval később, 1930-ban építeni kezdett Bolzano nehézcirkálót is, de számos figyelemre méltó konstrukciós kü- lönbsége miatt az külön osztálynak tekinthető.)

A tervezők a nagy sebességre helyezték a hangsúlyt, ami a páncélvédelem csökkentését tette szükségessé, hogy a hajók a vízkiszorítási határon belül maradjanak. Egyúttal szo- katlanul karcsú hajótesttel tervezték őket, hogy a lehető legnagyobb sebesség elérésére legyenek képesek, ami jelentősen csökkentette a stabilitásukat. (Megj.: a hajók építése közben a Regia Marina tisztjei aggodalmukat fejezték ki a Trento túl vékony páncélzata miatt. Ennek eredményeként a haditengerészet a Zara-osztályt is megrendelte, amely lényegesen vastagabb páncélzattal rendelkezett.)

A Trento Velencében, 1934.

Az 1925-ben építeni kezdett osztály hajóinak teljes hossza 196,96 m, szélességük 20,6 m, merülésük pedig 6,8 m volt. A tervezett vízkiszorításuk 10 339 és 10 344 tonna közé ke- rült, teljes terhelésnél pedig akár 13 334 tonnát is elérhették, bár névlegesen a Washing- toni Haditengerészeti Szerződés által meghatározott 10 000 tonnás korlátozáson belül maradtak. A hajókat egy pár háromlábú árboccal szerelték fel, legénységük 723 főből állt — ez a szám a háború alatt 781 főre nőtt. Légi felderítéshez két IMAM Ro.43 hidroplánt szállítottak; tárolórekeszük az orr alatt helyezkedett el, és egy rögzített katapult volt fel- szerelve az hajó elején a középvonalra. (Megj.: a két kémény közé eredetileg egy hangárt terveztek, de azt elhagyták, és helyére katapultot helyeztek.)

A Tento hídjának részlete, 1935.

A meghajtásról négy Parsons gőzturbina gondoskodott, melyeket tizenkét olajtüzelésű Yarrow kazán hajtott. A kazánok három, egyenként négy kazánházra voltak osztva; kettő a külső hajócsavarokat hajtó elülső motorokat, a fennmaradó négy pedig a középső ten- gelyeket hajtó turbinákat hajtotta. A motorok névleges teljesítménye 150 000 LE (110 000 kW) volt, így a végsebességük elérte a 36 csomót (67 km/h).

A tengeri próbákon Trieste csak 35,65 csomós (66,02 km/h) sebességet ért el, Trento pe- dig ennél valamivel kevesebbet; gyakorlati végsebességük azonban mindössze 31 csomó (57 km/h) volt. A hajók tárolókapacitása 2214 tonna fűtőolaj volt, ami 7700 km hatótávol- ságot biztosított 16 csomós (30 km/h) sebesség mellett.

20,3 cm-es lövegtornyok a Trieste cirkálón.

A hajók főtüzérsége nyolc 20,3 cm-es (8 hüvelykes) Ansaldo Mod. 24/50-es kaliberű ágyú- ból állt, négy ágyútoronyban; a tornyok elöl és hátul párokban voltak elrendezve, és 45 fokos emelést tettek lehetővé, max. 27 000 méteres lőtávolsággal. Azonban pontossá- gukat itt is — csakúgy mint a Zara-osztály hajóinál — alaposan lerontotta a lövegtornyok hibás kialakítása: az ágyúcsövek túl közel kerültek egymáshoz. Így sortűz leadásakor a kiáramló gázok megzavarták a lövedékek röppályáját, ami túl nagy szórást eredménye- zett. A tűzvezetést két Barr & Stroud 5 méteres távolságmérő biztosította.

A másodlagos fegyverzet.

A légvédelmet tizenhat darab 100 mm-es (4 hüvelykes), a hajók két oldalán ikerállások- ban elhelyezett ágyú, négy darab Vickers-Terni 40 mm/39-es ágyú, egyes állásokban és négy darab 12,7 mm-es géppuska biztosította. A 100 mm-es ágyúk az 1910-ben a Škoda által tervezett osztrák-magyar ágyúk másolatai voltak, amelyeket újonnan tervezett, ket- tős célú állványzatokban helyeztek el, amelyek 85 fokig emelkedtek, így maximálisan 15 240 m lőtávolságot értek el. Az ágyúk mellett nyolc darab 533 mm-es torpedó-vetőcsövet is hordoztak négy, fedélzet két oldalára szerelt ikerindítókban.

A hajók másodlagos fegyverzetét többször is felülvizsgálták pályafutásuk során, mindkét hajó 100 mm-es ágyúit újabb, azonos kaliberű Mod. 31-es változatokra cserélték. 1937 és 1938 között a két leghátsó 100 mm-es ágyút eltávolították, mind a négy 12,7 mm-es gép- puskával együtt, és nyolc 37 mm-es Breda M1932-es ágyút és nyolc 13,2 mm-es Breda M1931-es géppuskát szereltek fel helyettük, mindegyiket ikerállásban. 1942-ben Trento négy 20 mm-es Breda M1940-es gépágyút kapott egyes állásokban, Trieste pedig a kö- vetkező évben nyolcat.

Trieste 1933-ban.

Mindkét hajót egy páncélozott citadella védte, amely a hajó létfontosságú részeit, bele- értve a gépházakat és a lőszerraktárakat fedte. A függőleges páncélöv 70 mm vastag volt, és az elülső főüteg tornyai előtt 8 méterrel a hátsó tornyok mögött 5 méterrel hú- zódott. A páncélöv mindkét végét a felső részén 60 mm vastag páncélozott válaszfalak fedték; az elülső válaszfal alsó része 50 mm-re, a hátsó válaszfal alsó része pedig 40 mm-re volt csökkentve. Páncélfedélzetük a hajó középső részén 50 mm vastag, hátul pedig 20 mm volt, 30 mm vastag, lejtős oldalakkal. Az ágyútornyok homlokfelülete 100 mm vastag lemezekkel volt ellátva, a fő parancsnoki torony pedig 100 mm vastag oldalakkal és 50 mm vastag tetővel rendelkezett.

Az osztály névadó hajóját 1925. február 8-án kezdték építeni, 1927. október 4-én bocsá- tották vízre és 1929. április 3-án állították szolgálatba. A Trieste gerincét 1925. június 22-én fektették le, 1926. október 24-én bocsátották vízre, és 1928. december 21-én állították szolgálatba.

IMAM Ro.43 hidroplán indítása a Treto-n.

A Trento-osztály hajóit a francia, a brit, az amerikai és a japán haditengerészetekben szolgáló első generációs nehézcirkálókkal összehasonlítva megfelelő harcértékű egységeknek számítottak. Hajtóműveik teljesítménye a legnagyobb volt, sebességük kielégítő, a hajótest páncélzata viszonylag jó, a lövegtornyoké pedig felülmúlta a riválisokét. Az első generációs nehézcirkálók közül csak az amerikai Pensacola-, Northampton- és Portland-osztályok egységei képviseltek nagyobb valós harcértéket a Trento-nál és a Trieste-nél. Az olyan második generációs nehézcirkálók megjelenése azonban, mint az olasz Zara-osztály, a francia Algérie-, az amerikai New Orleans-osztály, japán Myoko- és Takao-osztályok az 1930-as évek derekára gyorsan elavulttá tették a Trento-osztály egységeit.

*

A Trento miután elkészült Dél-Amerikába hajózott, majd 1932-ben Kínába küldték, majd 1933 augusztusában visszatért Olaszországba. Ekkor a Trieste és a Bolzano nehézcirká- lókkal együtt a 2. cirkáló hadosztályba rendelték. 1934-ben a haditengerészet átszerve- zésekor a Trento és a Trieste a 3. cirkáló hadosztályba került, és a spanyol polgárháború idején a Földközi-tenger nyugati részén járőröztek.

A második világháború legtöbb nagy olasz műveletében részt vettek, például a Punta Stiloi csatában, illetve a Spartivento- és a Matapan-foknál vívott ütközetekben is. 1941 novembere és 1942 júniusa között Máltára tartó szövetséges konvojokat támadtak. Júni- us 15-én a Trento-t egy Máltáról felszálló brit bombázó megtorpedózta. A súlyosan sérült, mozgásképtelen hajót a Da Verrazzano romboló vontatókötélre vette. Ugyanaznap este a brit HMS Umbra tengeralattjáró felfedezte a füstölgő hajót, és újabb torpedót lőtt ki rá, minek következtében a Trento öt perc alatt elsüllyedt

A szintén megsérült Trieste javítása 1942 augusztusára fejeződött be. November 21-én egy konvojt kísért Líbiába, amikor megtorpedózta a HMS Utmost tengeralattjáró, de si- került visszajutnia Messinába. A javítások befejezése után azonban a tengeralattjárók jelentette veszély miatt már nem engedték nyílt vízre.

1943. április 10., délután 2:45: a Trieste-t bombák sorozata találta el.

Olaszország megszállása idején Korzikába, La Maddalena kikötőjébe menekítették, ahol 1943. április 10-én amerikai B-24-es bombázók támadták meg. Több találatot kapott, félig felborult és a sekély vízben elsüllyedt. A mentési műveletek 1950-ben kezdődtek; felépít- ményét lebontották, kiemelték a vízből és La Speziába vontatták.

A spanyol haditengerészet 1952-ben megvásárolta a hajótestet, Cartagenába, majd Fer- rolba vontatták, hogy  repülőgép-hordozóvá alakítsák át. A projekt végül a növekvő költségek miatt semmivé foszlott, és 1956-ban a spanyol haditengerészet hulladékként eladta a hajót, végül 1959-ben szétbontották.