A Fiat G-50 Freccia (’Nyíl’) az első saját gyártású egyfedelű, együléses vadászgépe volt az olasz hadseregnek. Evolúciós szempontból összekötő láncszemet alkotott a korábbi kétfedelű és a későbbi önhordó egyfedelű gépek között. A pilótafülkénél felmagasodó törzsrész, az egész törzs szerkezete még a kétfedelű ősökre utal, míg a futómű-behúzó mechanizmus és a teljesen áttervezett szárny már a jövőbe mutat.

A világháború előtt és a háború elején az olasz légierő egyik legismertebb típusa lett, amelyet széles körben alkalmaztak a spanyol polgárháborúban, majd a mediterrán hadszíntéren. A gép teljesítménye jó manőverezhetősége ellenére sem volt lenyűgöző, de az olasz vadászgép-gyártás elégtelensége miatt a típus egészen 1943 szeptemberéig szolgálatban maradt.

A G-50-et Giuseppe Gabrielli, a Fiat új mérnöke tervezte, aki 1935 áprilisában kezdett dolgozni egy egyfedelű vadászgépen, de a tervét módosítani kellett, hogy az megfeleljen az olasz légügyi minisztérium 1936-os kiírásának. A prototípus 1937. február 26-án végre- hajtotta első repülését, amelyet Comandante Giovanni de Briganti, az új Fiat vadászgép-program fő tesztpilótája vezetett.

G.50 prototípus (MM.334) az első tesztrepülései után.

A gép jól teljesített, sebessége 472 km/h volt, és 6 perc 40 másodperc alatt érte el 6000 méteres magasságot. 1937 októberében a Fiat G.50-et hivatalosan is bemutatták a nagy- közönségnek a Milánói Nemzetközi Repülési Kiállításon. Ezt követően 45 repülőgépre kaptak előrendelést.

A valamivel jobban teljesítő rivális Macchi MC.200 csak 1937. december 24-én repült először, és a gyártását is csak egy 1938-as versenyértékelés eredménye után rendelték meg. Mire az MC.200 gyártásba állt, a Fiat már felkészült a G.50 sorozatgyártására, és az akkori körülmények között az olasz légügyi minisztérium úgy döntött, hogy nem engedheti meg magának, hogy fél évnyi gyártási időt veszítsen, amíg felkészülnek a Macchi-gép gyártására.

A 7,80 m hosszú, 11,10 m fesztávolságú, harckészen 2400 kg tömegű G.50 a szövettel borított vezérlőfelületektől eltekintve teljes egészében fémből készült. A meghajtásáról egy 840 LE-s Fiat A.74 RC 38 tizennégy hengeres csillagmotor gondoskodott, max. sebes- sége elérte a 421 km/h-t. Fegyverzetként a törzs tetején két 12,7 mm-es (0,5 hüvelykes) Breda-SAFAT géppuska kapott helyet, amelyek a légcsavar ívén keresztül tüzeltek.

A G.50-esek többségét a Fiat CMASA leányvállalata építette. A két prototípus és az első negyvenöt gép teljesen zárt pilótafülkével készült, hátrafelé csúsztatható kabintetővel. Ez rendkívül népszerűtlen volt az olasz vadászpilóták körében, akik hozzászoktak a nyitott pilótafülkéhez és a kétfedelű repülőgépeik manőverezhetőségéhez, ezért a következő, 200 darabos G.50 megrendelés többségét félig nyitott pilótafülkével építették 1939-ben. (Ami azért elég „érdekes” lehetett pl. az elérhető 10 750 m csúcsmagasságban…)

Ugyanaz a motor hajtotta, mint a Fiat CR.42 kétfedelűt. Az egyfedelű konfiguráció előnye azonnal megmutatkozott; 42 km/h-val volt gyorsabb az elődjénél, de hatótávolsága ki- sebb lett, alig 672 km. (Megj.: az első maroknyi G.50-es 1938 végén állt szolgálatba, míg az MC.200 csak 1939-ben jelent meg. A következő néhány évben az olasz repülőgépipar nem tudott egyetlen tervre sem koncentrálni, így a Fiat G.50, a Macchi MC.200, a Reggia- ne Re.2000 és a Fiat CR.42 kétfedelű repülőgépek mind egyszerre voltak gyártásban.)

A típusból összesen 784 (más forrás szerint 791) darab került gyártásra, körülbelül tíz vál- tozatban (beleértve az erősebb motorokkal felszerelt prototípusokat, sőt, egy repülőgép-hordozóra szerelt változat prototípusát is). Természetesen a Reggia Aeronautica volt a G.50-es vadászgépek fő üzemeltetője, de közel 60 repülőgépet adtak el más országokba is: Finnországba (35), Spanyolországba (13) és Horvátországba (10).

Finn Fiat G.50 Freccia.

A G.50 a brit és német kortársaihoz képest gyengébb teljesítményű és alulfegyverzett volt. A gép nem teljesen hasznavehetetlen voltát azonban bizonyították a finn pilóták, akik a téli háború idején ezzel a típussal repülve 101 szovjet gépet lőttek le két saját gép elvesztése mellett.

Ám a háború alatt a technikai fejlődés olyan ütemű volt, hogy a könnyű fegyverzetű, kisteljesítményű vadászok a Ki-43-tól a Brewster Buffalo-n át a Fiat G-50-ig igen hamar kikoptak az első vonalból.

A G.50 alapvetően egy jó szerkezetű, robusztus repülőgép volt, amint azt az is bizonyította, hogy a törzs nagy részét egy erősebb, licenc alapján gyártott Daimler Benz DB 605A motorral illesztették a háború egyik legjobb olasz vadászgépébe, a Fiat G.55 Centauro-ba.

*

Az első tizenkét G.50-est Spanyolországba küldték, és 1939 januárjában érkeztek meg a polgárháború vége felé. A Gruppo Sperimentale da Caccia használta őket, de a háború véget ért, mielőtt bármilyen hasznos tapasztalatot szerezhettek volna. Két vadászgép-csoport (a 20. és a 21. az 51. ezredben) 1939 novemberében kezdte meg a G.50-esek átvételét, és 1940 júniusára 118 repülőgép állt szolgálatban. Ezek közül 97 működőképes egységekkel rendelkezett. Felszerelték a római 51. ezred teljes egészét és a toszkánai 52. ezred egy részét.

Fiat G.50 Spanyolországban, 1939 januárjában.

Negyvennyolc G.50-es alkotta az olasz légierő azon részét, melyeket 1940-ben Belgiumba küldtek, hogy részt vegyenek az angliai csatában. Azonban a CR.42-vel ellentétben, amely részt vett a harcban, a G.50-es nem rendelkezett akkora hatótávolsággal, hogy haszno- san tevékenykedhessen Nagy-Britannia felett. De bevetették őket a Ramsgate-i és Great Yarmouth-i rajtaütésekben, ezt követően azonban csak felderítő repülésekre használták őket.

Három ezredet szereltek fel G.50-esekkel 1940 októberében Görögország elleni olasz támadás kezdetén, 43 géppel Albániában és 33-mal Dél-Olaszországban. A G.50 jól tel- jesített a Gloster Gladiator ellen miután a pilótái megtanulták, hogy ne próbáljanak meg közelharcot vívni a fürgébb brit gépekkel, hanem a nagyobb sebes- ségüket használják ki, de a Hawker Hurricane ellen már kevésbé teljesített jól . A G.50-et 1940 decembere és 1941 februárja között kivonták a frontról, és helyére a Macchi MC.200 került.

Az első G.50-esek 1940 decemberében érkeztek meg Észak-Afrikába és 1941 folyamán is használatban maradtak; februárban 20 darab, ez a azám az októberi időszakban 80-ra nőtt. Az első sikeres brit offenzíva utáni Tripolitániába való visszavonulás során, valamint Cyrenaica első visszafoglalásakor vetették be őket. Vegyes eredményeket ért el a Hurrica- ne-ek és P-40-esek ellen, helyét 1941 végén itt is az MC.200 és az MC.202 vette át .

Ezt követően a G.50-es továbbra is használatban maradt a másodlagos frontokon, egységei Szardínián, Görögországban és az Égei-tenger környékén állomásoztak. Korlátozottan bevetették a szövetségesek szicíliai inváziója során is, de az olasz fegyverszünet idején már csak 48 darab állt frontszolgálatban.