A német és magyar hadvezetés eleinte Budapestet is "nyílt várossá" akarta nyilvánítani, mint pl. Rómát, hogy megkímélje a teljesen felesleges ostromtól. December elején Hitler azonban másképp döntött, és „utolsó töltényig tartandó erődnek" (Festung Budapest) nyilvánította a magyar fővárost, melyet háztól házig kell védeni.

Ennek meg is lett az „eredménye”: Sztálingrád és Leningrád után a Budapest ostroma tartott a legtovább a világháborúban, több mint száz napig folyt az értelmetlen pusztítás. A harcok so- rán — az elesett több tízezer katonán kívül — meghalt még mintegy 25 ezer polgári személy, több mint 52 ezer lakos megsebesült. A főváros közel 40 ezer épületének 27 %-a elpusztult ill. súlyosan megrongálódott; több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált; és felrobbantották az összes Duna-hidat. Hans Friessner vezérezredes, aki 1944. december 23-ig a magyarországi német csapatok főparancsnoka volt, így emlékezik a „Budapest-problémára”.

Hitler már novemberben megküldette az OKH (Oberkommando des Heeres) útján a „vezéri parancsot" a budapesti harcokra. A magyar fővárost, „házról-házra harcban" kell védeni, harc nélküli feladás még a helyzet kedvezőtlen alakulása esetén sem jöhet szóba, ezért a Dunától keletre fekvő városmagot haladéktalanul be kell rendezni védelemre. 

Johannes Friessner vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka (balra).

Azonkívül könyörtelen rendszabályokat kell hozni a saját csapatoknak a felfegyverzett nagyvárosi csőcselék általi veszélyeztetésének megakadályozására, akiket vagy kellő időben ki kell telepíteni, vagy erőszakkal meg kell fékezni. A hadseregcsoport parancs- noksága magától értetődően már hosszabb ideje gondolkozott a „Budapest-problémá- ról”, és ebben a vonatkozásban megbeszéléséket is folytatott a magyar kormánnyal és a magyar vezérkarral, mivel Budapest esete éppúgy volt politikai, mint katonai probléma.

Az OKH-t nem hagytuk kétségben, hogy a várost a rendelkezésre álló erőkkel nem lehet tartani, és hogy a magyar államvezetés éppúgy, mint a lakosság elutasítja a város hatá- rán belüli védelmi harcot. Az ezekben a napokban katonai szolgálatra behívott 1862 férfi közül csak 29 jelent meg, a munkaszolgálatra (állásépítés) behívott 262-ből 9! Ez világos beszéd volt. Én magam mutattam rá az OKH-nál a várható beláthatatlan következményé- re annak, ha elvész a magyar főváros: meg fog törni a magyar hadsereg és a magyar nép utolsó ellenállási akarata! Az volt a véleményen, hogy tekintet nélkül a magyarok negatív hangulatára Budapestet nem erődként, hanem nyílt városként kell kezelni.

A felrobbantott Szabadság híd budai hídfője.

A várostól keletre bevetett 10. és 12. magyar hadosztály eddig megbízható alakulatainál is észlelhetők voltak bomlási jelenségek. A magyar katonák egyesével vagy 100 embert is kitevő csapatokban — még fehér zászlóval is — mentek át az ellenséghez: néhány nap alatt 5 tiszt és 1200 ember! A honvédek elvesztették a hitüket, többé nem lehetett velük számolni. Ennek következtében komoly veszély közelgett a még magyaroktól megszállt dunai arcvonalhoz is. Ilyen szövetségessel ilyen súlyos helyzetben háborút viselni, nem volt irigylésre méltó feladat. Két oldalról is cserbenhagyva éreztem magam: a szövetsé- gestől és a saját legfelső vezetésemtől, amely — mivel valószínűleg nem tudott többé segíteni — valamennyi javaslatomat és követelésemet visszautasította.

(Hans Friessner: Verratene Schlachten. Die Ttagödie der deutschen
Wermacht in Rumanien und Ungarn)