Az elkövetkező hónapok bizonyították, hogy Churchill aggodalma nem volt alaptalan. Még ha a jaltai találkozó diplomáciai mérlege bizonyos sikerként is értékelhető, nem feledhető, hogy az Európa konkrét jövőjével kapcsolatos döntések többségét nem a Krímben hozták meg.

Csak a konferenciát követő események tisztázták és pontosították a helyzetet. 1945 tavaszán a valóság elsöprő győzelmet aratott a diplomácia fölött, és ez gyorsan növelte a feszültséget Európában. Sztálin hatalmas területeket foglalt el Ukrajnától Berlinig és a Balti-tengertől a Fekete-tengerig. Csak ki kellett használnia azt a katonai fölényt, amelyet az összes hadszínté- ren aratott győzelmeivel kivívott, és konkrét politikai hatalommá kellett alakítania az elfoglalt országokban.

1945. április 12-én meghalt Roosevelt. Utódja, Harry Truman, kevéssé ismerte az európai helyzetet, és ez igencsak megnehezítette a Nyugat szembeszállását Sztálin lépéseivel. Az új elnök hamar rájött, hogy mindenáron biztosítani kell Lengyelország létét. Németor- szág veresége után Churchill szerette volna elérni, hogy Truman tartsa meg az amerikai hadsereg előretolt állásait Németországban és Csehországban. 1945. május 7-én a brit miniszterelnök a következő táviratot küldte az Egyesült Államok elnökének: „A szovjet arcvonalon lehullt a vasfüggöny. Fogalmunk sincs, mi történik a túloldalon".

Ettől kezdve a feszültség napról napra fokozódott, szükség volt tehát a Három Nagy újabb találkozójára, hogy megmentsék a szétesőben lévő szövetséget. De sem Sztálin, sem Truman nem sietett. Az első egyre csak erősödött, a második pedig nem tudta fel- mérni a helyzet súlyosságát, és várta az atombomba elkészültét.

Egyedül Churchill volt tisztában az Európát, a jaltai és teheráni döntések megvalósítását fenyegető veszéllyel. Truman azonban a Sztálinnal való tárgyalás mellett döntött. 1945. május végén Roosevelt egyik legközelebbi munkatársa, Harry Hopkins vezetésével kül- döttség érkezett Moszkvába, hogy megvitassa a lengyel kérdést. Sztálin hajthatatlan volt, azt ismételgette, hogy a Szovjetunió biztonsága érdekében olyan lengyel kormányra van szükség, amely jóindulattal viseltetik iránta, és sikerült is meggyőznie Hopkinst. Újra be- bizonyosodott, hogy — az ártól függetlenül — a Nyugatnak a Sztálinnal való szövetség fenntartása a legfontosabb.

A háború utáni Európa végleges arculatát a Három Nagy következő, immár utolsó (Roosevelt halála után megváltozott összetételű) találkozója határozta meg. Időpontját 1945 júliusának közepére tűzték ki, helyéül a „porosz Versailles"-t, Potsdamot választot- ták. A legutóbbi jaltai tanácskozás óta a helyzet alapvetően megváltozott. Sztálin tavaszi lépései súlyosan nehezedtek a tárgyaló felek magatartására.

Churchill figyelmét Nagy-Britannia belső ügyei kötötték le: az ország összeomlása és saját választási vereségének lehetősége. Churchill határozatlansággal vádolta az ame- rikaiakat. Szerinte nem lett volna szabad megengedni, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon be elsőként Prágába és Bécsbe. Trumant azonban jobban érdekelte az ázsiai háború befejezése, mint Európa sorsa. Határozatlansága nem tett jó szolgálatot a választási ciklus végéhez közeledő Churchillnek; csak Sztálinnak adott zöld utat, akinek az volt a legfontosabb, hogy ellenőrizhesse a számára fontos európai országokat.

A tárgyalások 1945. július 17-én kezdődtek. Szovjet részről Sztálin és Molotov külügy- miniszter, amerikai részről Truman és James Byrnes külügy-miniszter, brit részről (július 25-éig) Churchill miniszterelnök és kormányának külügyminisztere, Anthony Eden, majd a brit választások után Clement Attlee miniszterelnök és Ernest Bevin munkaügyi minisz- ter vett részt. A szövetség felbomlásától tartva a Három Nagy — Jaltához hasonlóan — sok döntést ezúttal is későbbre halasztott. Létrehozták tehát a Külügyminiszterek Taná- csát az ENSZ Biztonsági Tanácsénak részvételével. A szervezetnek a tengelyhatalmak és csatlósaik békeszerződését kellett kidolgoznia. A valóságban azonban a szervezet arra szolgált, hogy fölmentse a három vezető politikust a nehéz vagy éppen megoldhatatlan problémák megoldásának felelőssége alól.

A véleménykülönbségek a találkozó két napirendipontjával: a német jóvátétellel és Lengyelország nyugati határával kapcsolatban jelentkeztek a legélesebben, pedig úgy tűnhetett, hogy a problémát legalább részben sikerült már megoldani, hiszen Sztálin a lublini kormányt bízta meg az Odera—Neisse vonalig terjedő területek igazgatásával. Viszonzásképpen bizonyos engedményeket kellett tennie a jóvátétel kérdésében. 

A konferencia többi résztvevője is elégedett lehetett: Sztálin beleegyezett, hogy Olaszor- szágot jelöljék az ENSZ tagjai sorába. A szovjet övezetbe került országok sorsát és annak alakítását tapintatosan a külügyminiszterek tanácsának feladatai közé sorolták, amelynek ki kellett dolgoznia a három szövetséges hatalom és „az adott országok által elfogadott demokratikus kormányok" által aláírandó békeszerződéseket is. Ezt az árat kellett fizetni a Szovjetunió és a Nyugat közötti egyre illuzórikusabb szövetség fenntartásáért. Potsdam szentesítette Sztálin uralmát fél Európa felett. Truman egyik 1946-ból származó feljegy- zésében be is ismerte: „Potsdamban kész tények elé állítottak minket."

Az 1945-1949-es békeszerződések értelmében sok államnak vissza kellett térnie 1919-es határai közé. Ezek a területi változások azonban jelentéktelennek tekinthetők az 1944 vége és a potsdami konferencia között Európában végbement geopolitikai fordulathoz képest. A II. világháborúban győztes hatalmak által együtt igazgatott Európa helyett a valóságban Európa kettészakítása következett be.