A Merkur-hadművelet margójára: a II. világháború idején mindkét harcoló félnél gyorsan fejlődnek a mélységi felderítésre is alkalmas alakulatok. Az ejtőernyős kommandóosztagok hamarosan jelentős sikereket aratnak a különböző frontokon. A Szovjetunióban és Német- országban már a II. világháború előtt próbálkoztak a szárazföldi erők bevetésével légi úton. A példát követték a britek és az amerikaiak is, hatalmas ejtőernyős-egységeket hoztak létre.
Tuhacsevszkij, az előfutár
A védelmi népbiztos helyettese, a későbbi marsall, Tuhacsevszkij kezdeményezésére a Vörös Hadsereg 1930-tól foglalkozott az ejtőernyősök katonai alkalmazásával. Ő dolgozta ki a mélyhadművelet-elméletet, amely a harckocsizó csapatok tömeges bevetésén és az áttörő csapásokon kívül nagyszabású deszant-hadműveleteken alapult. A Szovjetunióban 1932-ben hozták létre az első ejtőernyősdandárt 450 ejtőernyőssel és 18 szállítógéppel. 1936-ban, Kijev körzetében 1200 ejtőernyős hajtott végre akciót egy légvédelmi lőtér ellen, amelyet villámgyorsan elfoglalt és biztosította az 5 000 katonát és a hadianyagot szállító gépek leszállását.
Tuhacsevszkijt 1937-ben, a sztálini tisztogatások idején kivégezték, de ez nem vetette vissza az ejtőernyős fegyvernem fejlesztését: több százezer fiatalt részesítettek már a katonaság előtt ejtőernyős kiképzésben, folyamatosan bővítették a deszantegységek számát: 1941 elejére már öt ejtőernyős-hadtestet állítottak fel. 1936-tól 1945-ig a szovjet hadsereg több kiképzett ejtőernyőssel rendelkezett, mint a világ összes többi hadserege együttvéve.
Az olaszok
Az olasz hadsereg Balbo marsall kezdeményezésére kezdett érdeklődni az ejtőernyősök alkalmazása iránt. Az 1935-ös abesszin hadjárat során az olaszok gyakran dobtak le kon- ténerekben utánpótlást. 1936-ban hozták létre az első légi szállítású gyalogos zászlóal- jakat, 1938-ban pedig Tripolisz közelében alapítottak egy ejtőernyősképző központot.
1939-ben ejtőernyősök százainak részvételével sikeres deszantakciót hajtottak végre. 1940 júniusától kezdődően azonban a deszant-műveletek során bekövetkezett sok ha- lálos baleset miatt a fejlődés lelassult.
A mester – Kurt Student
A német hadseregben 1936. január 29-én jegyezték be az első önkéntes ejtőernyősöket. Gyorsított tempóban kezdték el a legszükségesebb eszközök gyártását, mint az RZ 1-es automata ejtőernyők, a Junkers Ju-52-es szállítógépek, és a DFS-30-as vitorlázórepülők, amelyek mindegyike 12 ejtőernyőst szállíthatott.
1938. július 1-én Student tábornok átvette az ejtőernyős-alakulatok parancsnokságát, amelyek bázisa a Luftwaffe két ezredből álló 7. ejtőernyős-hadosztálya volt. Student kon- cepciója értelmében az egységek tevékenysége nem korlátozódott az ellenség hátországi objektumainak megsemmisítésére, sem pedig a szárazföldi erők taktikai támogatására. Tuhacsevszkijhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy tekintettel az ejtőernyősök mozgékony- ságára, (Guderian páncéloshadosztályainak mintájára) az ellenség hátországában kell nagyszabású hadműveletek végrehajtására használni.
A német ejtőernyősök első bevetésére 1938 őszén, a Szudéta-vidék megszállásakor került volna sor. A világháború végső szakaszában a német hadsereg tíz ejtőernyős-hadosztály- lyal rendelkezett.
A szövetségesek
1937-ben – általános érdektelenség közepette – Franciaországban létrehozták a 601. és 602. Légi Gyalogos Csoportot (G.I.A.), de a védekező stratégiát előnyben részesítő hadseregben csak marginális szerephez jutottak. Amikor 1938-ban a nagy normandiai had- gyakorlatok idején az egyik egység elfoglalta az „ellenség" parancsnoki állását, Gamelin tábornok ezt csak tréfának vélte. A brit háborús kormányzat csak 1940-ben, a villámhábo- rú tapasztalatai után kezdte komolyan fontolgatni, hogy ejtőernyős-csapatokat hozzon létre. Az alakulatok létrehozása több mint egy évig tartott.
A német ejtőernyősök Dánia, Hollandia és Belgium elleni inváziója során elért sikerei arra késztették az Egyesült Államokat, hogy megalakítsa saját deszant-egységeit. 1940 júniu- sában, Fort-Benningben létrejött egy kísérleti szakasz, néhány hónappal később pedig a 446 főből álló 501. ejtőernyős-zászlóalj. 1942 augusztusában Ridgway és Lee tábornok került a 82. és 101. ejtőernyős-hadosztály élére, Chapman tábornok pedig átvette a légi gyalogos egységek parancsnokságát (Airborne Command).
A ll. világháborúban
A Kréta elleni, 1941-ben bekövetkezett támadás pillanatáig a deszant-hadműveleteket német jellegzetességnek tekintették. A Dániában, Belgiumban és Hollandiában kivívott győzelem jelentős mértékben az ejtőernyősök tevékenységén alapult, ami kivételes hír- névhez juttatta őket. Ám az akcióknak csak az volt a céljuk, hogy hídfőállást biztosítsanak a szárazföldi csapatok offenzívájához. A siker kulcsa a meglepetés volt.
Student ejtőernyőseinek nagy erőfeszítések árán elért krétai győzelme azonban meg- mutatta a deszantegységek védtelenségét olyan helyzetekben, amikor ellehetetlenült az élelmiszer- és fegyverutánpótlás. Tekintettel az elszenvedett veszteségekre, Hitler nem egyezett bele az ejtőernyős egységek ekkora léptékű bevetésébe.
A krétai harcok tanúságait a szövetségesek is levonták. A nagy deszant-hadműveletek során Európában – Szicília, Olaszország, Normandia, Provence – a deszantegységek fel- adata csak az elfoglalt területek elszigetelése és megtartása volt. Az elért sikerek arra késztették a szövetségeseket, hogy olyan nagy deszantegységeket hozzanak létre, ame- lyek képesek döntő csapást mérni a németekre. Montgomery megpróbálta alkalmazni azt a taktikát, hogy a deszant- és páncélos-egységek közösen támadjanak. Ez azonban nem vált be az Arnhem melletti Market-Garden hadművelet során, ahol a téves felderítés miatt a brit és lengyel ejtőernyősök rendkívül súlyos veszteségeket szenvednek.
Az utolsó nagyszabású deszant hadművelethez – átkelés a Rajnán Weselnél 1945. már- cius 23-án – gigantikus mennyiségű eszközt használtak fel: a 3000 ágyú, 889 vadászgép és 5000 bombázó megsemmisítette a német védelmet, majd két ejtőernyős-hadosztály akciót hajtott végre a Rajna keleti szakaszánál, hogy lehetővé tegye egy tankok és gépko- csik átkelésére alkalmas híd felépítését.