Olasz harckocsik, 1917-1943 [67.]

2018. március 28. - Habitus

Mussolini hatalomra kerülésétől számítva Olaszország egyre inkább kezdett eltávolodni első világháborús szövetségeseitől, Franciaországtól és Angliától. A Hitler vezette Németországban megfelelőbb szövetségesre talált, és a két ország "barátsága" 1939-ben szerződéses formában is kifejezésre jutott. Az olaszok és a németek katonailag is együttműködtek, például a spanyol polgárháborúban mindketten nacionalistákat támogatták, az olasz hadsereg felszereltsége, képzettségi szintje és harci morálja azonban messze elmaradt a Wehrmachtétól. És az olaszok harckocsijai sem minőségileg, sem mennyiségileg meg sem tudták közelíteni a németekét.

olasz_sz1.jpg

Olaszország az I. világháborúban Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcolt. Az olasz hadszíntér terepviszonyai nem tették lehetővé harckocsik alkalmazását, ezért Olaszországban egyáltalán nem foglalkoztak harckocsifejlesztéssel. Megelégedtek néhány francia és angol típus importjával, főként Renault FT 17-eseket vettek a franciák- tól, a gyártás licenszével együtt. Ennek a könnyűharckocsinak a gyártásával a viszonylag fejletlen és rosszul felszerelt olasz nehézipar is megbirkózott, sőt, az olaszok tovább is fejlesztették az FT 17-est, és Fiat 2000 néven megalkottak egy harckocsit; de ezt a tízsze- mélyes, 40 tonnás, nehézkes óriást soha nem kezdték el sorozatban gyártani. Mindössze négy darab készült belőle, és 1934-ig volt használatban.

Az alap FT 17-es olasz változatát Fiat Tipo 3000 néven 1921-ben kezdte el gyártani a Fiat gépgyár. A Tipo 3000 nem egyszerű másolat volt, az olaszok némileg megváltoztatták és kijavították a harckocsi szerkezetét – a súlya 5500 kg-ra csökkent, egy 50 LE-s benzinmo- tor hajtotta 24 km/h sebességgel; fegyverzete pedig két darab 6,5 mm-es géppuskából állt. A Tipo 3000-et később, 1930-ban modernizálták – és megszületett a Fiat Tipo 3000B Modello1930, amely géppuskák helyett már egy 37 mm-es ágyúval lett felfegyverezve. A súlya 6000 kg volt, javított futóműve és 63 LE-s motorja 33 km/h sebességet tett lehetővé. Az, hogy ez a típus egészen 1943-ig használatban volt az olasz hadseregben, azt mutatja, hogy az olaszok igencsak híján voltak a korszerű harckocsiknak.

1921-ben, amikor megindult a Tipo 3000 gyártása, a hadsereg először 1400 darabot ren- delt belőle, de a katonai költségvetés drasztikus megnyírbálása (ez általános tendencia volt a 20-as évek elején Európa minden országában) azt eredményezte, hogy a hadsereg kénytelen volt végül is beérni száz Tipo 3000-essel. Ekkoriban nem is kísérleteztek új mo- dellek kifejlesztésével, a komolyabb munkát még mindig gátolta az olasz ipar korlátozott kapacitása. De 1928-ban az olasz kormány elkezdett érdeklődni az angol Carden-Loyd Mk IV törpeharckocsik iránt – ezeket akár egy nagyobb autószerelő műhelyben is elő lehetett állítani, a gyártásuk olcsó volt és viszonylag egyszerű.

Az olaszok már 1929-ben kirukkoltak egy saját Carden-Loyd változattal, a CV.29-el; a tí- pusjelzés a "Carro Veloce" (gyors jármű) elnevezésből és tervezés évéből jött létre. A járművet az Ansaldo gyár állította elő, a tesztszéria 25 legyártott darabból állt. A CV.29-et egy 40 LE-s Ford T motor hajtotta, sebessége elérte a 40 km/órát. A nyitott tetejű jármű súlya 1700 kg volt, páncélzatának vastagsága 4 és 9 mm között változott, és 6,5 mm-es vízhűtéses géppuskával lett felfegyverezve. A '30-as évek elején tesztelték és továbbfej- lesztették a típust, mígnem 1933-ban elkészítették/rendszeresítették a CV.33-ast; ennek első szériájánál még a vízhűtéses géppuskát használták fő fegyverként, de a második szériánál ezt már léghűtésesre cserélték.

A CV.33-as viszonylag könnyű volt, így légi úton is lehetett szállítani – de a könnyűsége és az egyszerűsége volt az egyetlen előnye. Gyenge páncélozása és silány fegyverzete beha- tárolta taktikai lehetőségeit, de ez a páncélozott jármű volt az egyetlen "tank", amit az olasz ipar a 30-as években képes volt előállítani. 1935-re az olaszok továbbfejlesztették a CV.33-at, és megtervezték a CV.35-öt.

Némileg átalakították a CV.33 felépítményét, megváltoztatták a futómű egyes részeit, de alapjában véve a CV.35 nem sokban különbözött elődjétől. 1938-ban ismételten tovább- fejlesztették a CV.33 - CV.35 sorozatot. Az új típus az L.38 nevet kapta, és jóval ambició- zusabb projekt volt, mint elődjei – pl. megerősítették a futóművet és az alvázat, teljesen új volt a lánctalp, és a 6,5 mm-es géppuskát felváltotta előbb egy 13,2 mm-es Breda ne- hézgéppuska, majd egy 20 mm-es ágyú.

1938-tól az olaszok megváltoztatták a törpeharckocsijaik elnevezését – a CV (carro veloce) helyett az L (leggero, vagyis könnyű) elnevezést kezdték el használni. A CV.33 és 35-ös tí- pusaikat visszamenőleg átkeresztelték L.3-33-ra és L.3-35-re. A változtatástól függetlenül, amikor Olaszország 1940 júniusában belépett a háborúba, túlnyomórészt csak L.3-as, ela- vult törpeharckocsikkal rendelkezett. És az afrikai hadszíntéren ezek a járművek minden tekintetben súlyosan elégtelenek voltak a brit tankok ellen. Ennek ellenére az olaszok nem mondtak le a CV-sorozatról, és kifejlesztettek speciális CV-változatokat is. Ilyen volt pl. a Carro d Assalto Lanciafiamme 35 elnevezésű lángszórós változat, a Carro Veloce Passarella nevű hídvető, a Carro Veloce Recuperro vontatóharckocsi, végül pedig a 47 mm-es páncéltörővel felszerelt önjáró löveg, a Semovente L.3 da 47/32.

1940 végére az olaszok kezdték belátni, hogy az L.3-as széria korszerűtlen és hatástalan. Az Ansaldo és a Fiat közösen kezdett eldolgozni egy újabb olasz harckocsitípuson, amely a Fiat-Ansaldo L.6/40 nevet kapta, és első prototípusa 1941 elején készült el.

Többféle prototípust teszteltek, volt 37 mm-es ágyúval felszerelt változat, két 8 mm-es géppuskával felfegyverzett is, a sorozatban gyártott járművet végül 20 mm-es ágyúval és egy 8 mm-es Breda géppuskával szerelték fel. Az L.6/40 kétszemélyes volt, a súlya 6900 kg körül mozgott; meghajtásáról egy 70 LE-s SPA benzinmotor gondoskodott. A sebessé- ge kb. 42 km/h volt, páncélzatának vastagsága pedig 6-30 mm között változott. Ebből a típusból összesen 283 darab készült. Bár némileg jobb volt, mint a CV.33 és a CV.35, nem volt sokkal hatékonyabb elődjeinél.

Az L.6-tal párhuzamosan folyt egy közepes harckocsi projekt is, a Carro Amato M.11/39; ez volt az első M (Medio, vagyis közepes) jelzésű olasz harckocsitípus. Elnevezése ellené- re súlya nem érte el a 11 tonnát, egy 105 LE-s SPA 8T dízelmotor hajtotta, 33 km/h sebes- séggel. Fegyverzete egy 37 mm-es ágyú és két 8 mm-es géppuska volt. Súlyos hibának bizonyult, hogy a forgótornya csak egyszemélyes volt, s a toronyban tartózkodó parancs- noknak amellett, hogy figyelnie kellett a taktikai helyzetet, utasítani a személyzet másik két tagját, kezelnie kellett az egyik 8 mm-es géppuskát is. A korszerű közepes harckocsik abban az időben (pl. a német Pz.Kpfw III) háromszemélyes toronnyal rendelkeztek.)

Az M.11/39 koncepciója már a megjelenésekor is erősen elavultnak számított; taktikai ké- pességei szintén elmaradtak a hadszíntér követelményeitől; ez a magas veszteségekben is megmutatkozott. Az olaszok kénytelenek voltak meggyorsítani a M.11/39-et felváltó  M.13/40 fejlesztését. Az M.13/40 tervezésénél abból indultak ki, hogy az M.11/39 hajtó- és futóműve, ill. fedélzete alapjában véve elégséges (?!), ezért nem kell változtatni rajta.

A lövegtornyot ezzel szemben teljesen átalakították: egy 47 mm L/32-es ágyút és egy 8 mm-es géppuskát helyeztek el benne. A 47 mm-es ágyú torkolati sebessége 630 m/s volt, 1,5 kg-os páncéltörő lövedékeket lőtt ki, amely 400 m távolságból képes volt átütni egy 50 mm-es páncéllemezt. Páncéltörő lövedékek mellett repeszgránátokkal is képes volt tüzel- ni, ezek súlya 2,45 kg, a lőtávolságuk pedig 7000 m körül mozgott, de ilyen távolságból a lövedéknek már szinte semmilyen hatása nem volt.

Az M.13/40 teljes súlya 14 000 kg volt, összesen 799 darabot gyártottak belőle. Az észak-afrikai hadszíntéren vetették be, fő ellenfelei az angol gyalogsági harckocsik voltak. 47 mm-es ágyúja úgy-ahogy megfelelőnek bizonyult, de nem volt eléggé hatásos a vasta- gon páncélozott angol Matilda II-esek ellen. A tank páncélzata súlyosan elégtelen volt, de az egész szerkezet leggyengébb része a hajtómű volt, amely – amellett, hogy túl gyenge volt – egyáltalán nem felelt meg a sivatagi hadszíntér követelményeinek.

Az olasz hadiüzemek ezért átálltak a Carro Amato M.14/41-es gyártására, amely csak- nem teljesen ugyanolyan volt, mint az M.13/40, de 145 LE-s SPA15 TM41-es motorral szerelték, amelynek szellőztetőrendszerét homok- és porszűrőkkel látták el. 1103 darab készült belőle, 1942 végén álltak le a gyártásával, ekkor tértek át az M-sorozat legutolsó fokozatát jelentő M.15/42-re.

Az M.15/42-t 1943-ban állította rendszerbe az olasz hadsereg. Fedélzetét 4,92 m-ről 5,04 m-re hosszabbították meg, ezáltal megnövekedett a motortér is, ami lehetővé tette egy 192 LE-s SPA TBM 42-es benzinmotor beépítését. Az eredeti szerkezethez képest több kisebb külső módosítást is végrehajtottak rajta (külső üzemanyagtartályok felszerelésére szolgáló állványok, átalakított kipufogórendszer stb.). A legnagyobb módosítás az volt, hogy a tornyot forgatómotorokkal látták el, és a 47 mm L/32-es ágyú helyett egy 47 mm L/40-et alkalmaztak fő fegyverként. Az ágyú percenként 8 lövést tudott leadni, a torkolati sebessége 820 m/s volt – ez ugyan némi javulást jelentett, de 1943-ban egy ütőképes harckocsiágyú már nem lehetett 75 mm-nél kisebb kaliberű (az 1943-as év standard közepes harckocsijai ilyennel voltak felszerelve – Pz.Kpfw IV, M4 Sherman).

1943 nyarán az olaszok leálltak az M-sorozat gyártásával, de a széria alvázait továbbra is gyártották, 75, 90 és 149 mm-es önjáró lövegek számára. Az olasz páncéloshadosztályok (a 131. "Centauro", a 132. "Ariete", és a 133. "Littorio") észak-afrikai katasztrofális sze- replése – és az L és az M-széria teljes kudarca – után Mussolini úgy döntött, hogy az olasz harckocsihaderőt új alapokra kell helyezni, és az olasz mérnökök belekezdtek a P-sorozat (Pesante, vagyis nehéz) tervezésébe. Az olasz nehézharckocsi tervezett súlyát 26 tonná- ban állapították meg – ez a súly az angoloknál és a németeknél is egyaránt közepes vagy könnyű harckocsit jelentetett.

A P-sorozat első prototípusát jelentő Carro Amato P.75-öt az Ansaldo gyár készítette el. A jármű páncélzatát csavarok tartották össze, a futóműve pedig csaknem ugyanolyan volt, mint az M-szériáé – két négykerekű futómű, laprugós felfüggesztéssel. Mindezek ellenére jóval modernebb jármű volt, mint az M és az L-sorozat bármelyik darabja.

Az új típust Carro Amato P.26/40 néven kezdték gyártani. Először 330 LE-s dízelmotorral akarták szerelni (azt állították róla, hogy a szovjet T-34-es kiváló V-2-es dízelmotorjának a kópiája), de a motor tesztjei sikertelenek voltak, így végül egy 420 LE-s benzinmotor mel- lett döntöttek. A toronyban egy 75 mm L/34-es ágyú és egy 8 mm-es géppuska kapott helyet. A P-sorozatból az olasz hadsereg 1000 darabot rendelt, de a fegyverletételig csak 21 darab készült belőle. (Léteztek tervek a P.26/40 modernizálására; az olaszok számol- tak egy 30 tonnás Carro Amato P.43-assal, és egy P.43 BIS elnevezésű, megvastagított páncélzatú és szélesebb tornyú változattal is.)

Az olasz páncélos haderő potenciálisan legjobb harckocsija a Carro Amato Celere Saha- riano közepes harckocsi volt. Lényegében az angol Crusader harckocsi olasz másolatáról volt szó; az alacsony sziluettű, 18 tonnás, kimondottan sivatagi hadműveletekre való jár- mű Christie-féle futóművel volt ellátva, 250 LE-s motorja 70 km/h maximális sebességet tett lehetővé. A prototípust 47 mm-es ágyúval fegyverezték fel, de a sorozatban gyártott változatba már a 75 mm-es ágyú beépítését tervezték. Az első prototípusok 1943 nyarán jelentek meg, éppen akkor, amikor a szövetségesek véglegesen kiszorították Afrikából a tengelyhatalmakat, ezért a harckocsi további fejlesztését leállították.

***

Az olasz harckocsigyártás és fejlesztés – ha finoman akarjuk kifejezni magunkat – nem hagyott maradandó nyomot a harckocsitechnika általános fejődéstörténetében. Instabil, korszerűtlen, gyenge és elmaradott konstrukciókról volt szó, amelyek színvonala és technikai fejlettsége jól tükrözte az olasz hadiipar korabeli lehetőségeit és korlátozott potenciálját.

A bejegyzés trackback címe:

https://2vilaghaborufegyverei.blog.hu/api/trackback/id/tr8713787250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.