A kollektivizáció és a "mezőgazdaság eszközeinek az iparba való átömlesztése" következtében izmosodó szovjet hadiipar 1930-ban nekikezdett egy 76 mm-es ágyúkkal és géppuskákkal felfegyverzett, többtornyú nehézharckocsi megtervezésének és elkészítésének. De a szovjet mérnököknek fogalmuk se volt arról, hogy hogyan nézzen ki egy ilyen tank; a T-30-nak keresztelt projekt még papíron sem készült el. Az orosz fegyverkezést irányító hivatalok – ugyanúgy, mint a T-26 és a BT-sorozat esetében – nem haboztak külföldi (ez esetben német) technikát igénybe venni.

Ekkoriban, a ’30-as évek elején a Reichswehr és a Vörös Hadsereg közötti kapcsolat szívélyes és baráti volt, a két haderő szakértői több közös projekten is dolgoztak együtt; 1930 decemberében egy német mérnökcsapat érkezett a leningrádi Bolsevik gépgyárban működő orosz tervezőcsoporthoz, hogy besegítsen a munkába. A német csoportot Edu- ard Grotte vezette, és már 1931 tavaszára sikerült kimozdítani a nehézharckocsi-projektet a kátyúból. Nyárra elkészült az első tesztváltozat, amely már működőképesnek mutatko- zott – a szovjeteknek nem volt többé szükségük a németek munkájára, így megvádolták őket szabotázzsal, és kiutasították őket a Szovjetunióból.

A projektet ezt követően átkeresztelték T-35-re, és még egy évet dolgoztak rajta; és 1932. szeptember 1-én bemutatták az első T-35-öt a hadsereg szakértőinek és a pártvezetők- nek. A monstrum nagy hatással volt rájuk, de a dolognak volt egy apró szépséghibája, mégpedig az, hogy az óriási, öttornyú szörnyeteg "véletlenül" ugyanúgy nézett ki, mint az angol A1E1 Independent nehézharckocsi. (A hasonlóság nyilvánvaló és szembeötlő. Elméletileg a németek és az oroszok is megszerezhették a terveknek egy részét...)

Vickers A1E1 Independent 1925-ben

A T-35 öt tornyából háromban ágyú, kettőben géppuska volt elhelyezve. A középső fő- toronyban 76.2 mm-es, az elülső és a hátulsó kisebb ágyútornyokban 45 mm-es ágyúk voltak. A két géppuskatoronyban (az egyik a fedélzet bal oldalán, elöl volt elhelyezve, a másik jobb oldalt, hátul) DT-géppuskák kaptak helyet.

A hadsereg ezt követően 1932 őszén tesztelte a harckocsit. Kiderült, hogy az technikailag teljesen megbízhatatlan, a szerkezete túlzottan bonyolult és nem alkalmas sorozatgyár- tásra; főleg a sebességváltó mondta fel gyakran a szolgálatot. A harckocsi fejlesztését 1932 decemberében leállították, de 1933 februárjában Sztálin kívánságára újraindították a munkálatokat. Az időközben felfuttatott közepes harckocsi-projekt, a T-28 szerkezeté- ből több elemet átvéve áttervezték a T-35-öt.

Az így kapott második prototípus, a T-35-2 azonban semmivel sem volt megbízhatóbb, mint a T-35-1, ennek ellenére Sztálin mégis elrendeltette a sorozatgyártását – az illetékes szervek a harkovi nehézgépgyárat bízták meg az összeszereléssel és a gyártással. A tank főbb alkatrészei három különböző gyárban készültek, Harkovban 1933 őszén csak az összeszerelés folyt. 1934 elejére 5 darab T-35-öst kellett volna összeszerelni a gyárban, de csak egy készült el teljesen. A továbbiakban, 1934 végéig kb. 10 darab készült el belőle. A gyár mérnökei számos megoldhatatlan technikai problémával találták szembe magukat, és a fejlesztésbe ölt óriási anyagi és emberi források nem térültek meg. (Egy T-35-ös le- gyártása akkoriban annyiba került, mint 9 darab BT-harckocsié.)

T–35-ösök a Vörös téren 1935. május 1-én

A szovjetek egészen 1937-ig egy helyben topogtak a T-35-össel. Ekkor egy új moderni- zációs programot indítottak, és némileg megbízhatóbbá tették a jármű motorját és futóművét. Átalakították a motor hűtőrendszerét, és hangtompítókat szereltek fel a kipufogókra – ezekkel a változtatásokkal és még néhány kisebb módosítással növelték meg kissé a konstrukció stabilitását. A programot 1938 végére befejezték, és elkezdték sorozatban gyártani a T-35-öt. Összesen 63 darab készült belőle, a harckocsikkal az 5. különálló nehézharckocsi-dandárt szerelték fel.

A dandár harckocsizói azonban nem voltak elragadtatva; a tank belső tere, a hatalmas külső méretek ellenére szűkös volt és kényelmetlen. Az egyes lövegtornyok küzdőterei el voltak szigetelve egymástól, a személyzet pedig csak tornyok tetején található kiszálló- nyíláson keresztül hagyhatta el a harckocsit. A legrosszabb helyzetben a jármű vezetője volt; az elülső géppuskatorony olyan szerencsétlenül volt elhelyezve, hogy bizonyos szögben elfordítva eltakarta a vezetőállás menekülőnyílásának tetejét – ilyenkor a sofőr- nek esélye sem volt kiszállásra. A jármű terepjáró képessége úgyszintén elégtelen volt - mindössze 17 fokos lejtőt tudott legyőzni, tagolt terepen a csaknem 4 méter magas felépítménye miatt – egyszerűen felborult.

1940 júniusában egy katonai konferencia zajlott Moszkvában, amelyen a Vörös Hadsereg harckocsi- és fegyverfajtáit elemezték. A T-35-el kapcsolatban az volt a véleményük, hogy a tank harctéri szolgálatra alkalmatlan; egyesek azt indítványozták, hogy alakítsák át önjáró löveggé, míg mások a katonaiskolák kötelékébe akarták átsorolni. Végül két harc- kocsiszázadot (67. és a 68.) szereltek fel a T-35-ösökkel. Ez a két század a kijevi speciális katonai körzetben volt elhelyezve, a 34. páncélos hadosztály részeként.

1941 nyarán a körzet egységei súlyos veszteségeket szenvedtek a német támadáskor. Augusztus folyamán az észak felöl érkező Guderian-páncéloscsoport 600 000 szovjet katonát és harckocsik ezreit kerítette be a kijevi katlanban. A Vörös Hadsereg a nyári harcokban csaknem az összes T-35-ösét elvesztette, a "szárazföldi cirkálók" könnyű célpontjai voltak a német zuhanóbombázóknak. A szétlőtt T-35-ösöket rendszerint szen- zációként tálalták a tengelyhatalmak filmhíradói; soha nem felejtették el hangsúlyozni "mozgó erődök" óriási méreteit és veszélyességét, alaposan eltúlozva ezzel a T-35-ösök jelentőségét.

T-28

A T-28 a T-35 könnyebb "kisöccse" volt. A két típus fejlesztése csaknem egyszerre indult, és párhuzamosan folyt – a T-28-as prototípusa is a leningrádi Bolsevik gyárban készült, ugyanúgy, mint a T-35-é. A T-28 azonban nem öt, hanem "csak" három lövegtoronnyal rendelkezett; a legnagyobb, középső toronyban 45 mm-es ágyú, a két kisebbikben pedig géppuskák kaptak helyet. A 45 mm-es ágyút a sorozatban gyártott daraboknál már 76.2 mm-esre cserélték; először a KT-28-as rövid csövű változatot, később pedig az L-10-es, hosszú csövű változatot szerelték a T-28-as tornyába. Mivel az L-10-esből állandó hiány volt, a legtöbb T-28-asnak KT-28-as ágyúja volt.

A harckocsit 1932 folyamán kezdték el gyártani, 1933 februárjára nyolc, májusig pedig újabb négy darab készült el – a 12 közül 10 részt vett az 1933. május 1-i katonai díszszem- lén. Az első 12 darabot a ’30-as évek hátralevő részében további 491 követte – összesen 503 harckocsi épült a típusból. Ez a mennyiség főleg annak volt köszönhető, hogy igye- keztek összehangolni a T-28 és a T-35 gyártását, és minél több közös alkatrészt használni.

1938-tól külső acéllemezekkel erősítették meg a tank páncélzatát; az elöl 80 mm-re, oldalt 40 mm-re vastagodott. Ez a változat 1939/1940 telén jelentős szerepet játszott a finn-orosz háborúban – páncélvastagsága lehetővé tette a finn bunkerek megközelítését, és ágyútűzzel való megsemmisítését. A karéliai harcok során a finnek két T-28-ast zsák- mányoltak, 1941 nyarán pedig további ötöt. Ezek a T-28-asok egészen a háború végéig szolgálatban álltak a finn hadseregben; az egyikről 1944 végén leszerelték a lövegtor- nyokat, és páncélozott szállítójárművé alakították át. (Egészen 1955-ig használták.)

Egy zsákmányolt T–28-as, már a finn hadsereg kötelékében

A Vörös Hadsereg harckocsiegységeinek 1940 elején megkezdődött átszervezése alatt a T-28-asokat szétszórták, és az újra felállított páncéloshadosztályokhoz osztották be őket. A harckocsik nagy része a nyugati speciális katonai körzetekhez került, és el is pusztult a Barbarossa-haművelet első időszaka alatt. A német PzKpfw III-as és PzKpfw IV-es köze- pes harckocsik komoly fölényben voltak a T-28-asokkal szemben; a néhány megmaradt harckocsit a szovjetek a leningrádi fronton használták 1943-ig, de fejlesztésével és gyár- tásával már 1940/41-ben leálltak. A többtornyú harckocsi koncepciója ekkorra már rég elavult volt, és ezzel a "szárazföldi cirkálók" kora végérvényesen lezárult.