1942 szeptemberében a német hadsereg lapjának, a Wehrmachtnak címlapján megjelent egy addig elképzelhetetlenül nagy űrméretű ágyú képe. A csőborításra festett Thor (germán hadisten) név a következő évek során – és napjainkig – ennek a lövegtípusnak a nevévé vált. A löveg hivatalos megjelölésként a Gerät 040 (040 típusú készülék) jelzést kapta, ami semmit nem árult el e szerkezet rendeltetéséről. Az említett folyóiratban megjelent több fotójáról még azt sem lehetett megállapítani, hogy a löveg lánctalpas alvázra szerelt, önjáró típus-e.
A 600 mm-es űrméretű mozsár története korábban, még 1937-ben indult, amikor az OKW (Wehrmacht Főparancsnokság) bejelentette az igényét egy olyan lövegre, mellyel erődít- mények sikerrel rombolhatóak. A fejlesztési munkákkal a Rheinmetal-Borsig céget bízták meg. A szükséges motorok szállítására a Daimler-Benz kapott megbízást, mely cég 1938 tavaszán el is készítette az első (1000 LE) 736 kW teljesítményű motort. Ez a benzin- befecskendezéses motor a felhasználás speciális körülményei között nem tudta leadni kiszámított teljesítményét. Ezért négy motor elkészülte után a további három önjáró lövegbe Benz dízelmotorokat szereltek be.
A tervezőmérnökök számára óriási feladatot jelentő konstrukció lassan testet öltött, és 1940 szeptemberében az első példány 70 darab lőszerrel együtt készen állt a bevetésre. A hatalmas szerkezet tömege menetben és tüzelőállásban is megközelítőleg 124 t volt. A páncéltestet lövés előtt a beépített hidraulika segítségével a talaj szintjéig lehetett leereszteni, ami kettős célt szolgált. Egyrészt kímélte a futóművet, másrészt a rendkívüli erejű hátralökés az egész felfekvő felületen eloszlott. Így is lövéskor – a talaj minőségétől függően – 15-30 cm mélyre nyomódott a teknő.
Részben a löveg stabilitásának szem előtt tartásával állapították meg a cső kívánatos helyét lövéskor. A cső emelkedési szögét 50°-60° közötti tartományban lehetett változ- tatni. A röppályát a továbbiakban az indítótöltetek változtatásával módosították. A 600 mm-es űrméretű, lapos ékzáras löveg – melynek csőhossza 5068 mm, az ormózatok száma 112 – tömege megközelítőleg 70 tonna volt. A töltés a cső vízszintes helyzetében történt, óránként 6-12 lövést lehetett leadni. A lőszer különleges kialakítású, egy darabból készült konstrukció volt. Hátsó, üreges részébe helyezték el a céltávolságnak megfelelő mennyiségű indítótöltetet. A lövedék 2,2 tonnás tömegében a robbanótöltet 248 kg-ot nyomott. Az elsütés elektromos úton történt.
Egészen a háború végéig nem jelent meg a löveg egészét bemutató hivatalos kép. A sajtó útján nyilvánosságra hozott fotók egyikén a korábban említett Thorhoz hasonlóan a Karl név volt olvasható. E két név azután a löveg típusnevévé vált. A valóságban azonban mind a hét elkészült mozsár saját, felfestett nevet viselt.
A löveghez három lövedéktípust fejlesztettek ki. Az elsőként elkészült nehéz betongránát négy különböző lőtávolságra alkalmas töltettel volt indítható. Ez a lövedék 250 cm vastag beton vagy 35 cm páncél átütésére volt képes. A lövedék nagy tömege és a viszonylag hosszú repülési idő miatt a tüzérség gyakorlatában a szokottnál is több tényezőt kellett figyelembe venni a lőelemek meghatározásakor. Mindezen túl -10 C°-nál kisebb hőmér- séklet és hideg cső esetén csak kisebb töltet volt használható. A másik két lőszerfajta a könnyű robbanógránát (romboló) és a könnyű betongránát volt.
A háború során a lövegeket többek között Breszt-Litovszk és Szevasztopol erődjei, valamint Varsó ellen vetették be. Német források szerint a háború végén mind a hét elkészült példányt felrobbantották. Az ezzel ellentétes feltevések a legutóbbi időkben bizonyosodtak be, amikor a Moszkvához közeli Kubinka korábban titkos harckocsi- múzeumát – legalább részlegesen – megnyitották a nyilvánosság előtt. Itt ugyanis látható a löveg egyetlen ismert példánya.
Fotók: Bundesarchiv Bild
- Gerät 040 ’Karl’ 600 mm-es önjáró mozsár
- Munitionpanzer IV ’Karl-Gerät’ lőszerszállító jármű