A Turku melletti Vilnasben született; egy a XVIII. században Finnország­ban letelepedett svéd arisz- tokrata családból származik. Otthon és az iskolában svédül beszélt, és a két világháború kö­zötti időszakig nem használta a finn nyel­vet. A finn függetlenségi háborúban (1918) beosztottaival még tolmács segítségével beszélt.

12 éves korában Helsinkiben rossz ma­gaviselete miatt kicsapták az iskolából. Eközben apja óriási adósságokkal otthagy­ta a családot, emiatt édesany- jának mun­kát kellett vállalnia. Két év múlva meghalt. Mannerheimet testvérével együtt nagy­anyja, Lovisa, és nagybátyja Albert von Julin nevelte. Két évig Hami- nában járt iskolába, majd 1882-ben a hadapródhad- testhez ke­rült.

Az iskola megvá­lasztásánál a fiú nehéz természete, és az ala­csony költségek játszottak szerepet. A svéd és az orosz arisztokráciához fűződő családi kapcsolatai megkönnyítették katonai karri­erjét (Lovisa, a keresztanyja Gösta Aminoff tábornok felesége volt, aki sze- mélyesen járt közben ügyében a cárnőnél). 1887-1917 között az orosz hadseregben szolgált. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott az orosz-japán háború idején 1904-1905-ben, valamint a Taskentből Pekingbe vezető közép-ázsiai felderítő útja során 1906-1908-ban. A cári lovassághoz volt beosztva, ahol altábornagyi rangot ért el.

1917 decemberének végén visszatért hazájába, ahol az 1918-as finn polgárháborúban a fehérek oldalán harcolt, és nagy szerepe volt a győzelem kivívásában. Ezt a háborút ere- detileg a függetlenségért vívták 1918. január 28-tól május 16-ig, de – Eino Jurikkala finn történész szerint – az ipari és mezőgazdasági munkások által támogatott szociáldemok- raták, valamint a parasztság támogatását élvező konzervatív erők polgárháborújává vált. Azt a legendát, amely „fehér tábornokként" ábrázolja Mannerheimet, ebben a véres há- borúban játszott szerepe alapozta meg, az elfogott lázadókat tömegesen végeztette ki.

Diplomáciai segítségért Franciaországba és Nagy-Britanniába küldték, s amikor ezt megkapta, 1918 decemberében kinevezték Finnország kormányzójává. E poszton állt az alkotmány 1919. júliusi kihirdetéséig. Kormányzóként döntően hozzájárult Finnország függetlenségének a nyugati nagyhatalmak által történő elismeréséhez, de belement abba a játékba is, amely Finnországot belesodorhatta volna az orosz polgárháborúba. A Szentpétervár elleni finn támadáshoz nyújtott segítségért a „fehérek" elismerték volna Finnország függetlenségét és beleegyeztek volna Kelet-Karélia visszacsatolásába; azon- ban az intervenciós tervek nem valósultak meg.

1931–39-ben a haditanács elnökeként a szovjet határon kiépítette a róla elnevezett Man- nerheim-vonalat. Az 1939-1940-es téli háborúban, valamint 1941-1944 között vált nemzeti hőssé. Sze­mélyének megítélésekor ellentmondásos tényeket kell figyelembe venni: haj- lott a szovjet követelésekkel szembeni engedmé­nyekre, ugyanakkor igyekezett a náci III. Birodalommal is jó kapcsolatokat fenntartani 1941-1944-ben (bár nem kötött semmiféle egyezményt, Finnország 1941. augusztus 26-án csatlakozott a Szovjetunió elleni háború- hoz). 1944-1946 között Finnország államfője volt.

Amikor 1946. február 21-én megszületett a Szovjetunió elleni háborút előidéző finn poli- tikusok perében az ítélet, már 79 éves volt. Belátta, hogy szerepe véget ért, és Paasikivi miniszterelnök nyo­mására lemondott elnöki tisztéről. Életének utolsó éveit a svájci Val-Mont-ban töltötte, ahol gyógykezeltette magát, és emlékiratait, valamint háború előtti ázsiai utazásairól szóló beszámolóit írta. 1951. január 27-én halt meg Lausanne-ban.