Az 1930-as évek végére a szovjet hadiipar az akkori világ legnagyobb fegyverarzenálját hozta létre és halmozta fel a Szovjetunióban. A fegyvergyártásban dolgozó számos kiváló tervező és mérnök munkáját azonban nagyon megnehezítette azoknak a kádereknek a tevékenysége, akiket Sztálin nevezett ki a különböző fegyvergyárak élére és a fegyvergyártást koordináló államigazgatási szervek vezető posztjaira. Ezek a sztálini káderek a szakértői véleményeket figyelembe se véve döntöttek fegyvertípusok gyártásának beszüntetéséről és újraindításáról, valamint a fegyverfejlesztés prioritásainak megválasztásáról. A zavaros intézkedések után kialakult kaotikus viszonyok a háború első két évében súlyos nehézségeket okoztak az orosz hadiiparban.

A sztálini káderek munkáját remekül demonstrálja Grigorij I. Kulik marsall tevékenysége, aki akkoriban (1940 májusától) a Vörös Hadsereg tüzérségi főcso- portfőnökségét vezette. 1941 elején – bizonytalan, nem ellenőrzött – kémjelentések alapján Kuliknak a meggyőződésévé vált, hogy a német harckocsikat a 1941-től 100 mm-nél nagyobb kaliberű harckocsi- ágyúval szerelik fel.

Ez arról győzte meg Kulikot, hogy az orosz 45 mm-es és 76 mm-es ágyúk rövid időn belül hatástalanná válnak, ezért azt javasolta, hogy szüntessék be az összes ilyen kaliberű ágyú gyártását, álljanak át a 107 mm-es típusokra; és fejlesszenek ki egy 107 mm-es kaliberű harckocsiágyút.

Kulik ezt a javaslatát Vannyikov fegyverkezésügyi népbiztos elé terjesztette, aki szakem- ber lévén nem sokat törődött vele. Kulik azonban nem hagyta annyiban, támogatást szerzett "felülről", és Sztálin elé rángatta Vannyikovot, akit aztán a "gazda" felelősségre is vont, hogy miért nem támogatja Kulik javaslatát. Vannyikov válaszából egyértelműen kiderült, hogy Kulik 100 mm-es löveggel felszerelt harckocsikról való elképzelése minden valós alapot nélkülöz, és a szovjet 45 és 76 mm-es páncéltörők képesek elbánni a német harckocsikkal. Azt javasolta Kuliknak és Sztálinnak, hogy amennyiben fejleszteni akarják a páncéltörő tüzérséget, fejlesszék tovább a 76 mm-es löveget, vagy terveztessék meg a 85 m-es légvédelmi ágyú páncéltörő változatát.

Ekkor zajlott le az az ominózus beszélgetés, ami egyetlen Sztálin-életrajzból sem hiányzik: Sztálin, Kulik és Vannyikov Sztálin irodájában ülnek, az ajtón belép A. A. Zsdanov.

Sztálin (Zsdanovhoz fordulva): Vannyikov nem akar 107 mm-es ágyúkat csinálni az új harckocsijainkhoz. Pedig ezek az ágyúk nagyon jók, ismerem őket még a polgárháborúból*.
Zsdanov: Vannyikov mindig mindent ellenez, ez a munkastílusa.

*Megj.: a polgárháború 107 mm-es tábori lövegeinek
az égvilágon semmi közük nem volt a modern 107 mm-es ágyúkhoz.

Ezt a beszélgetést több hasonló követte, amelyek folyamán Zsdanov többször "a fegyver- kezési erőfeszítések szabotálásával" vádolta Vannyikovot, aki azzal vágott vissza, hogy Zsdanov és Kulik a háború kitörésének előestéjén le akarja fegyverezni a hadsereget. A vitát végül is Sztálin döntötte el, és 1941. április 6-án tudatta Kulikkal és Vannyikovval, hogy az új orosz nehézharckocsit az akkor már fejlesztés alatt álló 107 mm-es löveggel szerelik fel, és leállítják a 45 és 76 mm-es ágyúk gyártását. A fegyvergyárakból el kellet távolítani minden felszerelést, amire a 107 mm-es ágyú gyártásához nem volt szükség.

Zsdanov, Kulik és Sztálin a német támadás megindulása után győződhettek meg róla, hogy hatalmas hibát követtek el – a német harckocsik egyáltalán nem voltak 100 mm-nél nagyobb kaliberű ágyúval felszerelve, sőt minőségileg alatta maradtak az orosz tankok- nak. A Vörös Hadsereg pedig a pánikszerű visszavonulás alatt hatalmas mennyiségű 45 és 76 mm-es ágyút és ezekhez való lőszert vesztett. 1941 második felében a gyárakban rohamtempóban szerelték vissza a gépsorokat, és szükségprogramot hirdettek a 45 és 76 mm-es ágyúk gyártására, a termelés viszont csak 1942 első felében érte el az 1941. év eleji szintet. Az időközben elkészült 107 mm-es, nagy tűzerejű löveg pedig a "szemétben" végezte: beolvasztották valamennyit. Az 1943-ban megjelenő ISZ nehézharkocsi proto- típusa 85 mm-es ágyúval lett felszerelve, a szériadarabnak pedig egy 122 mm-es löveg lett a fő fegyvere.

***
Az egyes hadiüzemek "átállítottsága": a gyárak számai és a legyártott lövegek mennyisége.

45 mm-es páncéltörő ágyú

107 mm-es páncéltörő ágyú (A novocserkasszki gyárat a németek 1941 novemberében elfoglalták, ott ezért állt le a gyártás.)

A hadügyi népbiztosságot 1940-ben régi hadnagyok, polgárháborús veteránok irányították, pontosabban Sztálin cimborái, akikkel a caricini fronton (Vorosilov, Kulik), illetve a déli fronton (Bugyonnij, Scsadenko, Tyimosenko) barátkozott össze még húsz évvel korábban. Ez az összeszokott társaság a harmincas évek közepén ádáz küzdelmet folytatott Jakir, Tuhacsevszkij, Uborevics és más képzett katonák ellen. A pozícióharc folyamán győztek Sztálin emberei, akiknek a modern harcászatról fogalmuk sem volt, és akik a maguk 1920-as tapasztalata alapján – többek közt – a lovasság dominanciáját erőltették a szovjet hadseregben, a motorizált alakulatok rovására.